Júniusi nyáréjszaka, hajnali két óra. Nem akartam blogot írni. Azonban olyan álomból ébredtem, ami után képtelenség visszaaludni. Mint már mondtam, vannak álmaim, amiben teljesen ott vagyok minden érzékszervemmel. Inkább kiírom magamból az egészet, hátha attól lecsendesedem.
Katona voltam. Valami katonai objektumot kellett megtámadni. Egy nagy, emeletes épület második vagy harmadik emeletén, valami pihenő helységben alvó egységet kellett megsemmisítenünk. Éjszaka, csöndben kellett fellopóznunk egy sötét lépcsőházban. A rohamsisakomra szerelt fejlámpa gyér fényénél figyeltem a lábam alatt fogyó beton lépcsőfokokat. Megálltunk. Mutatták hogy ott az az ajtó. Egy vészkijáratnak titulált, vékony faajtó előtt álltam. Itt fogunk támadni. A meglepetés erejével előbb berobbantjuk az ajtót, aztán kezdődik a mészárlás. Az oldaltáskámból kivettem egy fóliával gondosan becsomagolt gyurmaszerű anyagot. Tök nehéz volt, ezért a másik kezemmel is tartani kellett. Levettem róla a fóliát, és a furcsa, kicsit a nitrohigítóra emlékeztető szagú, ragadó gyurmát az ajtóhoz ragasztottam. Jól ragadt, de azért ezt a nagy tömeget jól szétnyomkodtam, nehogy a saját súlyánál fogva leessen. A vékony, faajtóra felesleges volt ilyen mennyiséget odarakni, de ennyit hoztam. Ráadásul az ajtó alig zárt, ahogy mozgattam kicsit kotyogott, és kiszűrődött egy-egy pillanatra a benti hideg neonfény. A bakancsom orrával kitámasztottam, hogy ne mozduljon, amíg dolgozom rajta. Ok. Megvan a gyurma, bele kell dugnom a gyújtószegeket. Leakasztottam a derekamról a vezetékgurigát és a végén lévő két szeget belenyomtam a gyurmába. Most el kell távolodnom jó messze, De ha ebben a sötétben megakad valahol a vezeték, akkor kihúzza a gyurmából a drótot és jöhetek vissza. Az ajtón találtam egy akasztónak használt szeget, amin áthurkoltam a vezetéket és elkezdtem lassan hátrálni. Leengedtem a vezetéket a földre és a gurigáról letekerve próbáltam minél messzebbre menni innen. A zubbonyomból kilógó cérnaszál azonban belegabalyodott a vezetékbe. A fejlámpámmal próbáltam odavilágítani, hogy lássam hol kell elszakítani ezt a rohadt cérnát, ami megakasztott. Az erős cérna mélyen belevágott a kezembe, talán el is vágta. Azonban a fejlámpám csak a kezemet világította, így nem vettem észre, hogy a vezeték közben a bakancsom gyorsfűzőjének vaskampója mögé szorult. Ahogy léptem hátra, a gondosan odahurkolt vezeték megfeszült és megrántotta az ajtót. A csöndben a nagy ajtófelületnyi membrán akkora hangot adott, ami az egész akciót romba döntötte. Most már menekülni próbáltam, de a lábam oda volt kötve az ajtóhoz. A lendület miatt hanyatt vágódtam, a könyökömre esve, kétségbeesve próbáltam kiszabadítani a lábamat, miáltal nagy durranásokkal rántotta vissza a ráncigált, kotyogó ajtót a rugója. Az ajtó mögött mozgolódás és kiabálás hallatszott. Aztán kivágódott az ajtó és megjelent egy ingujjban álló ember géppisztollyal a kezében. Még hallottam tisztán valami “Szpicsku mater!” kiáltást, majd villant a csőszájfék és egy baromi nagy ütést éreztem a lábamban. Majd még egy villanás és a földhöz csapott a hasamba bevágódó lövedék. A harmadik villanást már szemből láttam, mielőtt elöntött a vasízű semmi…
A rémálom csak egy érzés szokott lenni, ez azonban egy olyan tűpontos “élethelyzet” volt, ami után valóban öröm volt felébredni. Kimentem a kertbe, valami csendben motoszkált a sötétben és komolyan boldogsággal szívtam be a hűvös éjszaka friss illatát, élvezve az újjászületés pillanatait.
Ilyenkor töpreng el az ember, mi van,ha ez már vmikor megtörtént? Vagy csak túl sok filmet néztünk? István évekig álmodta, hogy porfelhőben van, körülötte kavargás – vélhetően lovak, emberek – és egyszer csak lezuhan. Túl sok történelmi/katonai könyvet olvasott? De azt mondta nem kívülről érzékelte a kavargást, benne volt.