Lokálpatriótaként mindig szívesen megyek a Rózsadomb perifériáján végignyúló Kecske-hegy – Kiscelli park útvonalon kialakított sétányon. A város zaja még felhallatszik tompán, de csak az elrobogó villamos robaja az, ami emlékeztet rá, hogy igazából szinte a város szívében vagyok. Gyakran választottam ezt az útvonalat, ha biciklivel mentem haza. A park mindig egy könnyed sétát ígér, valamint a múzeum is folyamatosan megújuló kiállításokkal kínál egy vasárnap délutáni időtöltést. Mivel utcabéli szomszédunk itt muzeológus, egy nyílt nap keretében az épületegyüttesről is sok érdekességet mesélt nekünk. A múzeum programjait kedvesem folyamatosan figyelemmel kíséri, így nekem csak csatlakoznom kell az általa érdekesnek vélt kiállítás megtekintéséhez. Bár kissé kicsinyeskedésnek tűnik egy múzeumi belépő anyagi terheivel előrukkolni, de nem egyszer volt utazásaink során, hogy egy-egy kiállítás borsos ára miatt maradt ki a tervezett programból. A Kiscelli Múzeum még ebben is egy üdítő színfolt zsugori lelkemnek: kerületi lakosként ingyenesen, korlátlan számban tekinthető meg a legtöbb bemutatott anyag.
A hideg, ónos esővel szomorított, ünnepek utáni utolsó vasárnapot is egy múzeumlátogatással próbáltuk tompítani. Műveletlenségemnek köszönhetően Ország Lili neve nem sokat mondott nekem. Ebből fakadóan semmilyen elvárást nem támasztottam, minek következtében gyermeki kíváncsisággal fogadtam mindent, hogy tudáshiányom fehér lapját kitölthessem.
A Kiscelli Múzeum templomcsarnoka a rejtélyes magasságával és benyúló falaival már önmagában egy fél katarzisélményt ad a látogatónak. Mint kiderült, a művésznőnek is különös kötődése volt az épülethez, őt is megragadta mind az épület kissé bizarr látványa a hegyoldalban, mind a misztikus épületet körbeölelő szoborpark.
Természetesen ezért a kiállítás specialitását is az adta, hogy a kiállítóhely maga is szerepel némely művén.
A kiállítás rendezése hihetetlenül izgalmas volt számomra, noha rengeteg alkotás szimbólumainak csak a töredékét ismertem, így a bennem előhozott érzések világa is sokkal szegényesebb lehet egy igazi műértő élményéhez képest. De még így is elragadó egy kicsit ráhangolódni egy olyan ember gondolatvilágára, aki teljes szellemi szabadsággal képes megélni intuíciói által generált álomvilágának tárgyiasodását. És mindezt a legszigorúbb Rákosi, majd Kádár nevéhez kötődő diktatúrában, ahol az értelmiség megbélyegzése része volt az új, felemelkedő munkásosztály támogatását célzó propagandának. Gyakorlatilag az egész életét egy félkomfortos, 30m2-es lakásban élték le férjével.
Mindezt a hatalmas tér közepén felépített apró szoba még jobban kihangsúlyozta.
De a leginkább megindító számomra az az alkotás volt, ami egy templom falán elhelyezett oltárszerű festmény adott, aminek ihletét a koncentrációs táborba induló férfiak énekének hangjaiból összeállt virtuális hangtemplom megjelenítése reprodukált.
Mint megtudtam, rengeteg kiállítása volt már életművéből, de biztos vagyok benne, hogy sehol nem lehetett az ő templomfestő vágyálmát így megjeleníteni, mint a Kiscelli Múzeum lenyűgöző templomcsarnokában.
Áprilisig még biztos többször megnézzük, mert az én befogadóképességem szűk határait csak újraéléssel és mindig más-más részlet felfedezésével tudom kitologatni.