Ma, március 10-én valami olyan csodás élményben volt részem, hogy muszáj kiírni magamból.
A mező melletti, hegymenetben fekvő útra érve FÖLDET értem. Se csikorgás, nyikorgás, recsegés, ropogás, susogás, hussogás, csuszatolás, harsogás, semmi. Csak a halk puha, tompa hang, ahogy a bakancs finoman megtámaszkodik a komposztálódott avaron. A kéz lenyugszik, nem kitámaszt, egyensúlyoz, hadonászik és védekezik a bekövetkező esés ellen, hanem szabályos szinkronban a lábbal, lendületet ad a haladáshoz. Az erőm a futásra koncentrálódik, és olyan, mintha odaléptem volna a gázra, szinte elakad a lélegzetem a gyorsulástól. Hihetetlen érzés, mikor minden a helyén van körülötted és hálás vagy a testednek!
Érzem a hátamon a nap melegét, és a csöndben már olyan üvöltözésnek tűnik a madárcsicsergés. A Túró persze nagyon lemaradt, bevárom. A magammal hozott furminátorral egy kiló szőrt otthagyunk az ösvényen. ( A másik két kiló a szőnyegen van otthon.) Nagyon jó látni, ahogy a madarak összeszedik ezeket a szőrcsomókat és tudni, hogy leendő fiókák hasát fogja melegíteni, e kutyabőrbe zárt bárány testének egy darabja.
Szóval itt a TAVASZ!
ui.
Bocsi az érzelgősségért! Ráadásul, úgy néz ki, mintha egy sportoló lennék. Kívülről nézve azonban vicces lehet, hogy mit vigyorog totyogva ez a vénember!