Nyolcmilliárd csúcsragadozó ilyen szintű túlfogyasztásához több száz bolygónyi erőforrás sem lenne elegendő. Egy napokban látott kamaraelőadás egyik hiper-realista szereplője a tápcsatorna felől közelítette meg az emberi létet. Ez a biológiai egyed is ebből a perspektívából csak egy mindent fekáliává átalakító biorobot. Mindent befal, mindent betöm a tápcsatorna inputján és ami ebből kijön azt nem kell különösebben árnyalni. A habos kakaótól a különleges kaviárig, a bevitt gasztronómia specialitások mind ugyanúgy végzik. Persze erről nem beszélünk, kultúrember ezt meghagyja azoknak, akik az Intercity mosdójában szembesülnek e problémakörrel. (Lázár után szabadon.) A csatornázási művek szakembereinek feladata, hogy a naponta termelt Gellérthegy méretű anyaghalmazzal kezdjenek valamit.
Innen nézve a nyolcmilliárd test által felhalmozott hájtömeg elképzelt mérete is elég lelombozó gondolat.
Azonban ezzel a testtel születtünk, erre a bolygóra. A létfenntartásunk feltételeitől a legnemesebb elme sem szakadhat el. Testünk szükségletei adottak, ezen igények kiszolgálása nem a mi döntésünk. Persze a tápanyagok bevitelének formája és minősége már sokkal nagyobb spektrumot biztosít, így nemesedhetett külön művészetté a gasztronómia és például a borkultúra.
És ezzel már el is szakadtunk a puszta létfenntartáshoz szükséges követelményektől. A több ezer kilométerről szállított alapanyagok és különleges fűszerek nem alapkövetelményként határozzák meg a létezésünket. Azonban a harmadik évezred embere ezt már természetesnek tekinti. A világ gyümölcseinek teljes választékából tudja a vacsorához valókat kiválogatni.
Láthatóan már a létfenntartásunkhoz szükséges tápanyagbevitellel is messze nagyobb mértékben használjuk ki a bolygó adottságait. Az emberi létezés azonban túlmutat a puszta lét- és fajfenntartás ösztöneinek kielégítésénél. Minden ember jogosnak tekinti hogy saját otthont teremtsen, ahol a kor színvonalának megfelelő eszközök állnak rendelkezésére. Legyen ajtó, ablak, lehessen fűteni, legyen elérhető tiszta víz. Lehessen meleg vizet használni, lehessen mosakodni. Esetleg legyen olyan energiahasználati elérhetőség is, mint például az elektromos áram. Ezek előállításához, kiépítéséhez gyárak, erőművek, valamint az alapanyagokhoz brutális bányák kellenek. Csak a vezetékekhez szükséges réz előállításához naponta hegyeket forgatnak fel, széttúrják, vegyszerekkel leválasztják a felesleget és minden 1 kg réz után marad 20 tonna veszélyes hulladék. Nézzük az infrastruktúra alapját képező cement gyártásának széndioxid kibocsátását. Egy családi ház alapjához szükséges betonmennyiség cementet igényel. Az vajon mennyi CO2 kibocsátással jár? 19 tonna. Ezt kb 125.000km autózással lehet összehozni.
Apropó, autózás.
A világ felfedezése, más kultúrák megismerése, az utazás utáni vágy a kíváncsi elme természetes velejárója. És ha már megteremtettük a bolygón a termékek és eszközök szállításának a feltételeit, miért is ne üljünk fel mi magunk is ezekre a szállítóeszközökre?! A közlekedés által okozott környezetterhelésről viszont már nem is kell szót ejtenem, annyira közismert.
Miután feladtuk a leckét Földanyának, hogy itt ez a nyolcmilliárd humanoid enni, inni, utazni, okostelefonozni stb akar, akkor kitalálunk egy új technológiát, ami az eddigi energiafelhasználásunkat megtöbbszörözi. Az AI az eddig nagyjából felsorolt igényekre hirtelen rátett még jó pár lapáttal. Ha eddig 100 bolygó által eltartható erőforrást használtunk el, akkor nosza, ne kicsinyeskedjünk! Legyen 200 bolygónyi elvonás!
Az én objektív valóságom adatokra, számokra és konkrét, megszámlálható mennyiségekre vonatkozik. Egy 70kg-os ember szénhidrát, fehérje, zsír és víz fogyasztása pontosan kalkulálható. Ezt beszorozni 8 milliárddal is általános iskolai példafeladat. Miképp energiafelhasználása sem valami elvont, misztikus tudomány, hiszen a havi villanyszámlán pontosan nyomon követhető.
Ezen tények és adatok birtokában érdekes egy olyan véleménnyel találkozni, ami ezen ismeretek teljes elfogadása mellett egy merőben optimista jövőképet ír le.
Nagyon érdekes könyvet kaptam lányomtól karácsonyra. Cinikus kétkedéssel indulok neki, de nagyon nyitott vagyok arra, hogy ezt a fajta megközelítést magamévá tegyem.
Az ajánlók és a fülszöveg mindenképp olvasásra ösztönöz. Bízom benne, hogy meggyőző lesz és minden további bejegyzésem új reményekkel és feladatokkal inspirál. A „most már úgyis mindegy” lehangoltsága semmi pozitív kicsengést nem hordoz.
( Mindenesetre az is jelent valamit, hogy a ChatGPT-nek adott egyszerű instrukció után rettentő sokat kínlódott, mire a címlapképet elkészítette. Pedig csak azt mondtam neki: „klímaváltozás és optimizmus témában generálj nekem képet!” Az eredmény szánalmas lett, mint valami hiteltelen, vallási propaganda anyag. De ezzel már nem bíbelődöm.)
„A rendszerszintű problémák megoldására talán a legjobb megközelítés a cselekvő remény. Hannah Ritchie nem azt mondja, hogy minden rendben van, hátradőlhetünk, hanem azt, hogy még van egy utolsó esélyünk, és ezt számokkal támasztja alá. Ez egyrészt frusztráló, hiszen igenis van felelősségünk, másrészt megnyugtató, mert cselekvésünknek még lehet eredménye és nagyon is konkrét útja.”
Litkai Gergely, humorista, fenntarthatósági menedzser