Csolnok felé menet, Piliscsaba határában épült a Pázmány egyetem. Az egyetem területét kettévágja a főút, így építettek az út fölé egy gyaloghidat. Milliószor átmentem már alatta, de ma volt először, hogy embert láttam rajta. És eszembe jutott gyermekkorom. Az iskolába menvén nekünk is át kellett menni egy gyaloghídon, ami pár száz méterre lehetett a győri nagyállomás 8-10 vágányától. Ezért elég hosszú volt az híd.
Nagyon sok, izgalmas élményt tudhatok be e kis hidacskának. Én még láttam innen gőzmozdonyt is. Amikor alattam ment át, betakart a füst és bele lehetett látni a kéménybe felülről! Néha még az izzó lelke is kivillant a gépszörnynek! A villamosítás során nagy vaslemezeket tettek a korlátra, nehogy el lehessen érni a vezetéket. Nekem azt mesélték, hogy egy kisfiú lepisilte a vezetéket és belehalt. Talán ezért is volt bennem minden alkalommal egy félelemmel teli csodálat is a hídon.
Bizonytalan vagyok, de mintha “Repülő-híd” lett volna a neve. Jó pár éve arra kanyarodtam, de már hűlt helye volt e hídnak, ahogy a gőzösöknek is gyermekkorommal együtt.
Igen, repülőhíd volt a neve, és én is 12 éven keresztül jártam át, oda-vissza hétköznap suliba. Az élet nagy dolgaival is szembesültem a a híd lábánál vagy a fenti végén -ahol szétvált az Eszperantó utca felé, Viola és Marafkó Csabi lakott ott és a Kálvária felé, amerre Gáborfalvi és én – folytatott beszélgetések során. Azokat majd a legközelebbi összejövetelkor elmesélem:)
A híd maga, fura módon azt követően, hogy már lebontották, néha visszatért álmomban akként, hogy nehezen tudtam lejutni róla, hiányoztak lépcsőfokok vagy a korlát. Egyszer azt olvastam, ezek akár szorongásos álmok is lehetettek.
Sokat néztük a közepéről a vonatokat, ahogy elmentek alattunk. Talán a vonat akkor tudatalatt a szabadságot jelentette nekünk.