A celluloid szalagra rögzített képek és a mozgóképek megjelenésével temetni kezdték a színházat. Az élő előadás különleges hangulatát azonban nem tudta a mozi visszaadni. A televíziózás elterjedésével pedig a mozi végét is megjósolták. Mikor én gyermek voltam, a hazai televíziózás még éppen csak elkezdődött. A szomszédokkal közös tévézés még élt a köztudatban, bár én már ennek nem voltam részese. A mozi még erős bástyaként állt a XX. század legjelentősebb művészeti ágának védelmezőjeként. Emlékszem a Várkonyi Zoltán által fémjelzett Egri csillagok győri bemutatójára. Óriási eseményként készültünk a nem kis nehézségek árán szerzett jegyek időpontjára. Édesanya megfürdetett bennünket és szépruhában indultunk a Rába Mozgóképüzemű Filmszínházba. A vetítés is ünnepi hangulatot idézett. A megszólaló gong a közönség elcsendesedését hozta. A második gong után elkezdtek elhalványulni a fények. A harmadik gong után a vásznat takaró nagy, vörös függöny lassan szétnyílt, bekapcsolt a vetítőgép. Megjelent az akkori magyar címer a vásznon, és a Rákóczi-induló pattogó zenéje alatt – „vak Pali, vak Pali mindent lát…” – a Filmhíradó belekezdett az aktuális propagandaanyag sugárzásába.
Az óvodásként megélt színes, szélesvásznú látványvilág olyan katarzisélményt nyújtott, ami mélyen belém égette a mozi szeretetét. A pártállam lazuló figyelme talán nem terjedt ki a film világára. A népnevelés kereteit meglovagolva rengeteg filmklub működött, melyek szinte semmilyen anyagi terhet nem jelentettek. Egy-egy alkotó műveit bemutató sorozatra szóló bérletet szinte ajándékba lehetett kapni. Orson Welles, François Truffaut, Nyikita Szergejevics Mihalkov vetítésein és elemzésein töltöttem fiatalkori szabadidőmet.
A filmművészet azonban nem a nagyközönség számára alkot. Egy szűk réteg nem tudja megfinanszírozni a filmgyártás költséges termékeit. A filmipar üzleti vállalkozásként már fogyasztóként tekint a nézőre. A minimális agyterheléssel befogadható forgatókönyveket a látványelemek és az 50 irányból érkező hangeffektek ellensúlyozzák. A fogyasztónak el kell adni a hollywoodi csillogást. A multiplex mozik nagyrészt ezt az álomvilágot adják a nézőnek abban a 90-100 percben. Meg egy popcorn menüt. Fejenként 5L kukoricával és 4L kólával. Nem is titkolva, hogy itt csak egy fogyasztó vagy.
Ezt a fogyasztóérzést tovább erősíti ez a 90 percben bemutatott virtuális világ. A mozi előtere a vörös szőnyeg világának csillogását idézi. A puha szőnyegre hullott kukoricadarabkákat az egyenruhás személyzet folyamatosan takarítja, azt a hatást szimulálva, mintha én lennék a sztárvilág egyik ünnepelt csillaga. A süppedő, kényelmes fotelt mintha egyenesen nekem készítették volna.
Aztán a „THE END” felirattal a varázs megtörik.
A film katarzisélménye rögtön elillan.
Semmi átmenet, semmi kedves levezetés. Fizettél, fogyasztottál, már nem kellesz. Az ajtó kivágódik. A kijárat egy olyan szervizfolyosóra nyílik, ami a horrorfilmek rideg valóságánál is rosszabb. A hideg, villogó neonlámpák fényében a több mázsa szemét, a félig fogyasztott kukoricák áznak a félig telt kólák barna levében. Ki tudna meginni 4L kólát? Ha megitta is, a kijáratnál biztos nincs mosdó, ahol szörnyű terhétől megszabadulhatna. Kerülgetve a kukákból csordogáló trutymót érezheted milyen kitaszítottnak lenni. Olyannak, aki már nem értékes a társadalom számára. Minden finomkodás nélkül, pontosan az arcodba kapod, hogy te itt már nem szívesen látott személy vagy. Már nem vagy fogyasztó, már nem vagy senki.
Ez a fogyasztói társadalom rideg valósága.