Timothy Snyder
Egy amerikai történész akit most nagyon sztárolnak.
Tényleg nem egy buta ember. Amerikai létére sokkal jobban átlátja Közép-Európa helyzetét mint mi magunk. Majdnem minden itteni ország nyelvét beszéli és amiért még inkább csodálom, hogy el is tudja adni magát.
Persze az igazi szakmabeliek lenéző sajnálkozással tekintenek az elit elefántcsonttornyából azokra a kollégákra, akik ennyire leegyszerűsítve, populáris művekkel hiteltelenítik el egy szakma színvonalát. Stephen Hawking elméleti fizikus szintén folyamatosan a szakmai kritikák kereszttüzében élt, miszerint visszaél fogyatékosságával, marketingfogásnak tartották, hogy a nép előszeretettel legelteti szemeit egy emberi roncson.
Fisher Ivánnak tulajdonítom azt a gondolatot — bár lehet, hogy rosszul emlékszem — amit a klasszikusok diszkóritmusban őrületről nyilatkozott: Nem a műveket kell leegyszerűsítve tönkretenni, hanem nekünk kell felnőni hozzájuk.
Szerintem egy folyamatosan elbutuló világban — ahol egyre szélesebbre nyílik az az olló, ami elválasztja az elitet a nagy tömegektől — fontos, hogy legyenek olyan művek, amik legalább egy kis lépést jelentenek a megismerés felé. Valamint úgy gondolom, hogy 8 milliárd emberi elme, informatikai eszközökkel megsegítve olyan mérhetetlen fejlődést és információgyűjtést végez, ami ma már kizárja a polihisztorok létezését. Ha valaki egy dologban képes professzionális szintre emelkedni, az törvényszerűen kizárja, hogy más területeken is legalább középszerű tudásra tegyen szert. Az elméleti fizika 20 ezer vaskos kötetét nem képes még a szakma sem követni. Fisher Iván valószínűleg a bozonok világából nem tudott volna előadást tartani.
A nagy rímfaragó showman, Petőfi Sándor, a maga idejében celebként sokat tett azért, hogy nagy tömegek vetettek pillantást a költészet irányába.
Nekem például Stephen Hawking könyvei nagyon sokat jelentettek. Nem vagyok fizikus és csillagász, de kívülálló laikusként legalább egy kicsit belekóstolhattam a relativitás-elmélet, az ősrobbanás, a gravitáció és hullámelméletek problémakörébe. Valamint emberileg is adott valami óriási pluszt nekem: a tolókocsihoz kötve tudott egy teljes, életörömmel teli életet leélni. Úgy nyilatkozott, hogy nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy a testemet vette el és nem az agyamat, hiszen nem bányászként, a testem erejét kihasználva dolgozom. A munkaeszközöm, az agyam kiváló minőségben működik, így 100%-ban képes vagyok dolgozni és élni.
Ez a vita a populizmusról soha nem ér véget, Harry Pottertől az operettekig, minden szakmai elit folyamatos nyavajgásától hangos az éter.
De Timothy Snyderrel kezdtem az egészet.
A őszülő halántékú, sármos úr, aki képes elbűvölni a közönségét. Jó stílusban, egyszerűen fogalmazva képes megragadni a hallgató figyelmét.
Mivel olyan sok helyről utaltak rá, megszereztem néhány könyvét.
Éjszaka fölébredtem, nem tudtam aludni, így beleolvastam “A zsarnokságról, azaz húsz lecke a huszadik századból” műbe.
Már a cím is egy reklámszlogen, egyértelmű utalással Harari bestsellerére. (Azt is sokan becsmérlik, de ezt ne folytassuk…)
Nézem a tartalomjegyzéket:
TIMOTHY SNYDER
• A ZSARNOKSÁGRÓL
• TARTALOM
• 1. Ne engedelmeskedj előre
• 2. Védd meg az intézményeket
• 3. Óvakodj a pártállamtól
• 4. Vállalj felelősséget a világ arcáért
• 5. Tartsd szem előtt a szakmai etikát
• 6. Óvakodj a katonai jellegű csoportoktól
• 7. Légy résen, ha fegyvert kell viselned
• 8. Állj ki amellett, akinek szüksége van rá
• 9. Szeresd a nyelved
• 10. Higgy a valóságban
• 11. Járj utána
• 12. Nézz a másik szemébe, és beszélgess vele
• 13. A valóságban politizálj
• 14. Őrizd a magánéletedet
• 15. Támogasd a jó ügyeket
• 16. Tanulj külföldi sorstársaidtól
• 17. Ügyelj a veszélyes szavakra
• 18. Maradj higgadt, amikor az elképzelhetetlen megtörténik
• 19. Szeresd a hazád
• 20. Légy bátor, amennyire csak tudsz
• Utószó
• A szerzőről
Érdekes, miért pont ezt a húszat választotta.
A könyv igazából az amerikai, trumpi környezetet hasonlítja össze a hitleri és sztálini rendszerek előzményeivel. Innen Budapestről nézve azért beindítja az agyalást arról, hogy az orbáni diktatúra milyen pontokban egyezik és milyen végkimenetelt sejtet.
Az egész egyébként annyira rövid, hogy kb egy óra alatt el is olvastam. Ha szánsz rá te is ennyit, szerintem nem bánod meg.
Az előszó a neten is elérhető, így nem sért szerzői jogot, ha iderakom.
Előszó
Történelem és zsarnokság
A történelem nem ismétli önmagát – de tanulságos. Amikor országunk alapító atyái megvitatták az alkotmányt, történelmi ismereteikből vontak le tanulságokat. (Az Amerikai Egyesült Államok történelmében azok a politikusok, akik aláírták a Függetlenségi nyilatkozatot (1776), megvívták a függetlenségi háborút (1775-1783), majd kidolgozták az Alkotmányt (1787)). Aggódtak, hogy az a demokratikus köztársaság, amelyet szerettek volna felépíteni, össze fog omlani, ezért megvizsgálták az ókori demokráciák és köztársaságok hanyatlását, a császárság és az oligarchia kialakulását. Szem előtt tartották Arisztotelész figyelmeztetését, miszerint az egyenlőtlenség instabilitást szül, míg Platón úgy gondolta, a demagógok visszaélnek a szólásszabadsággal, hogy zsarnokként uralkodhassanak. Azzal, hogy a demokratikus köztársaságot a jogra, valamint a fékek és ellensúlyok rendszerére alapozták, az alapító atyák el akarták kerülni azt a rosszat, amit ők az ókori filozófusokkal együtt zsarnokságnak neveztek. (Elsősorban az Egyesült Államok politikájában használatos fogalom, amely arra vonatkozik, hogy a hatalmi ágak egyike sem birtokolja kizárólagosan a hatalmat, kölcsönösen függenek egymástól, kölcsönös jogosítványaik vannak egymás felügyeletére, amellyel féken tartják és ellenőrzik egymást.) Az ő értelmezésükben a zsarnokság a hatalom bitorlása egy egyén vagy csoport által, vagy a jog megkerülése a hatalom birtokosai által. Az Egyesült Államokban az ezt követő politikai diskurzus főként az amerikai társadalmon belüli zsarnokság problémáit vitatta meg: a rabszolgák vagy a nők feletti elnyomó uralmat például.
Fontos amerikai hagyomány tehát a történelmet vizsgálni, amikor úgy tűnik, veszélyben van a politikai berendezkedésünk. Amikor ma azon aggódunk, hogy az „amerikai kísérletet” zsarnokság veszélyezteti, az alapító atyák példáját követve megvizsgáljuk más demokráciák és köztársaságok történelmét. A jó hír, hogy ma időben sokkal közelebbi és sokkal szemléletesebb példákból meríthetünk, mint az ókori Görögország vagy Róma. A rossz viszont, hogy a modem demokrácia történelme a hanyatlás és az összeomlás története. Amióta az amerikai gyarmatok kinyilatkoztatták függetlenségüket a brit királyságtól, amelyet az alapító atyák „zsarnokinak” tartottak, Európa három demokratikus kulcseseményt élt meg: az első világháborút követően 1918-ban, a második világháborút követően 1945-ben, és a kommunizmus leáldozásakor, 1989-ben. Az említett történelmi pillanatokban létrejött demokráciák közül sok csődbe ment, mégpedig olyan körülmények között, amelyek fontos hasonlóságokat mutatnak a mi helyzetünkkel.
A történelemben ráismerhetünk a jelenre, és ebből a ráismerésből tanulságokat vonhatunk le. A késő tizenkilencedik században — a késő huszadik századhoz hasonlóan – a világkereskedelem növekedése a haladás reményét táplálta. A korai huszadik században – éppúgy, mint a korai huszonegyedikben – ezeket a reményeket megkérdőjelezték az olyan új, tömegpolitikai elképzelések, amelyekben egy vezér vagy párt azt állítja, hogy a nép egészének az akaratát képviseli. Európai demokráciák jobboldali autoriter és fasiszta rezsimekké omlottak össze az 1920-as és 1930-as években. Az 1922-ben alapított kommunista Szovjetunió az 1940-es években kiterjesztette modelljét Európára. A kontinens huszadik századi történelme azt mutatja meg, milyen könnyen összeroppanhatnak a társadalmak, romba dőlhetnek a demokráciák, megtörhet az erkölcsi tartás, és az átlagférfi hirtelen egy tömegsír felett találhatja magát fegyverrel a kezében. Jó szolgálatot tenne nekünk ma, ha értenénk, miként lehetséges ez.
Mind a fasizmus, mind a kommunizmus a globalizációra adott válasz volt: azokra a valódi és képzelt egyenlőtlenségekre, amelyeket a globalizáció teremtett, és a demokráciák ezekkel szembeni nyilvánvaló tehetetlenségére. A fasiszták az észt az akarat nevében utasították el, és az objektív igazságot egy dicső mítosszal helyettesítették, amelyet egy, a nép szócsöveként fellépő vezető fogalmazott meg. Arcot adtak a globalizációnak, és azt állították, annak bonyolult kihívásai a nemzet elleni összeesküvés termékei. A fasiszták egy-két évtizedig uralkodtak, háborítatlan szellemi örökséget hagyva maguk után, amely ma egyre erősebben alakítja a világunkat. A kommunisták hosszabb ideig maradtak hatalmon – közel hét évtizeden át a Szovjetunióban, és több mint négy évtizedig Európa keleti felének nagy részén. Ők megoldás gyanánt egy fegyelmezett pártelit uralmát javasolták, amelynek monopóliuma van az észre, és amely a társadalmat egy biztos jövő felé vezeti, a történelem szerintük örök törvényeinek megfelelően.
Csábít a gondolat, hogy demokratikus örökségünk automatikusan megvéd bennünket ilyesféle fenyegetésektől. Ez hibás reflex. Valójában éppen az alapító atyák által nyújtott példa követeli meg a történelem vizsgálatát, hogy alapjaiban értsük a zsarnokság forrásait, és kidolgozzuk a megfelelő válaszokat. A mai amerikaiak semmivel sem bölcsebbek az európaiaknál, akik tanúi voltak annak, ahogyan a demokrácia a huszadik század során átadja helyét a fasizmusnak, a nácizmusnak vagy a kommunizmusnak. A mi előnyünk, hogy az ő tapasztalataikból tanulhatunk. És a mostani erre a megfelelő pillanat.
Ez a könyv a huszadik század húsz tanulságát mutatja be, jelen körülményeinkre vonatkoztatva.