Tanulás

Gyakrabban elgondolkodom azon, hogy milyen világ vesz körbe minket.

A gyerekek nyiladozó elméje a legcsodálatosabb. A “Miért?” korszak a felnőtteknek egy kemény próbatétel, de a friss agy ilyenkor hihetetlenül sok információt halmoz föl. Az agy próbálgatása nem sokban különbözik attól, ahogy a gyermek elkezdi felfedezni saját testét és egyéb képességeit. Legtalálóbb szó talán a kíváncsiság.

Ebben a korban olyan érdeklődéssel tud szinte mindenre figyelni, amit tekinthetek a kíváncsiság csúcspontjának, ha az egész életre vetítem. A friss, fiatal agysejtek mint a szivacs szívnak be minden információt. Az öntudat és az egyén virtuális valósága ilyenkor csúcson járatják az agy kreativitásként aposztrofált területeit: kellő információ birtokának a hiányában egy sajátos valóságban él a gyermek, a külvilág és a mesevilág sajátos keverékében. Miközben e sorokat írom eltöprengtem, hogy ez a mesevilág, ez a megalkotott virtuális valóság milyen erős kötelékekkel kapcsolódik vajon az öntudathoz? Talán a hit gyökerei itt épülnek fel? Pont most volt Miklós nap. Mikor kell, kell-e lerombolni a Mikulás létezését? A vallások által terjesztett tanok meggyökerezése is itt keresendő? Érdekes kérdések, de most nem ebbe az irányba akartam elmenni.

Az érdeklődés és kíváncsiság körül akartam egy kis gondolatkísérletet lejegyezni. A gyermekkornál tartok. Ez a kíváncsiság, az érdeklődés minden irányba olyan mértékű tanulást eredményez, ami itt csúcson jár. Ilyen gyors tanulást később már nem tud reprodukálni senki. Mitől lankad a kíváncsiság? Mitől vész el az érdeklődés? Biztos nagy szerepe van ebben az iskolának. Az érdeklődési körön kívül eső adathalmazokkal bombázva és azt szigorúan, büntetéssel fenyegetett számonkéréssel terrorizált kis tudatokat ezzel szépen rendszerbe lehet illeszteni. Talán itt kapja meg az első nagyobb pofonokat a kreativitás és kíváncsiság.

Elképzelem, hogy a gyerek mozgásigényét is gyorsan ki lehet irtani, ha ahányszor futni szeretne, bekötjük egy nagy malomkerék igájába, hogy ezt a plusz, “felesleges” energiát hasznosítsuk. Ahogy tekeri körbe-körbe azt a baromi nagy kereket, hamar elmegy a kedve a futkosástól.

Az iskoláról is valami ilyen képem van.

Az iskolapadba kényszerített magolás gyorsan ki tudja ölni a kíváncsiságot is.

Mégis hogyan lehet ezt a kíváncsiságot fenntartani? Legalaposabban saját magamat tudom megfigyelni és elemezni. Kamaszként az akkori környezetemben az elektronikai fejlesztések voltak elérhetőek. Csodálattal fedeztem fel az emberi tudás vezetékekbe és félvezetőkbe összesűrített működését. Ámulattal adóztam a kreatív elme egy-egy kapcsolási rajzban megjelenő ötletességén. Az akkor újdonságnak számító digitális technika már csak egy szűkebb kör érdeklődési területéhez tartozott. És a halandók számára is elérhetővé váló mikroprocesszorok olyan robbanást idéztek elő, amit akkor nagyon kevesen bírtak követni. Engem elbűvölt ez a csoda, kockaként belemerültem és érzékeltem, hogy ez a technológia a lehetőségek tárházát nyitja meg előttünk. Hajtott a kíváncsiság.

Akkortájt egy kvarcóra is elérhetetlen státusszimbólum volt. (Kvarcórának akkor az LCD kijelzős, elemes karórát hívtuk) A kézbe vehető technikai vívmányt először megkaparintva órákig képes voltam nyomkodni, felfedezve minden képességét, keresve esetleg rejtett funkciókat a három gombon keresztül.

Nem ecsetelem tovább az informatika fejlődését, azzal már mindenki képben van. A kíváncsiságom miatt begyűjtött tudás eladható a munkaerőpiacon. Szakmában űzve az informatikát is folyamatos keresgéléssel, tanulással telik az életem. Azonban ez a lendület érezhetően alább hagy. Olyan mennyiségű információ árad a hálózatból és olyan szintű a fejlődés gyorsasága, hogy rengeteg dolog fut el mellettem úgy, hogy már nem érzem a késztetést annak megismerésére.

Itt egy okos hőmérő. Fórumokon több ezer oldalt találok már róla, olyan dolgokat tud, amit szinte elképzelni sem tudok. De én most csak azt akarom megtudni, hány fok van a szobában. Nincs már lelkierőm álmatlan éjszakákat tölteni az eszköz teljes mértékű megismerésével. Megtudtam hány fok van. A többit hagyom.

Hagyom.

Ez az a szó. Ez az ami letöri az kíváncsiságot. Amikor föladom. Nem akarom megtudni. Nem érdekel.

A folyamatos tanulással egyre nagyobb ismeretlen területek felé látok meg kapukat. Egyre több olyan emlékeztetőm van, hogy “ez érdekes, alkalomadtán ennek is nézz utána”. Egyre csak nő ez a halmaz. Egyre több olyan kaput látok, ami mögött még bármi lehet. Bizonyára azok mögött is végtelen sok kapu van. De én csak arról a kapuról tudok. Miáltal egyre hülyébbnek érzem magam. (Ami így is van, mert csak felejtek).

Komoly próbatétel nap mint nap. Mikor kezembe kerül egy új operációs rendszer. Egy új program. Megérteni és ráhangolódni. Mit akarhatott a szerző? Valamiért ezt megtervezték és megalkották. Valami olyan tudást tettek bele, amivel én is többre leszek képes. Gyorsabban meg tudok oldani vele egy dolgot. (De hova a f.ba tették a főmenüt?!) Biztosan tud valamit ami miatt elém került. A sikertelenség oka egyelőre én vagyok. Az hogy nem úgy gondolkodom, mint az alkotó. Nekem kell felvenni azt a gondolatfonalat, amit a tervező logikusnak látott.

Azért, mert nem találom a sebességváltót, még nem biztos, hogy vissza kell szállnom az ökrösszekérre.

Lesz egy pont amikor a HAGYOM győzedelmeskedik mind felett?