Nem gyakori, hogy a lányok két napot is velünk töltenek. Mivel csak aludni mentek haza, másnap teljesen logikus témaként merült fel az álom. Ki mit álmodott? Csodálattal figyeltem, hogy milyen szeretettel és teljes odaadással képesek meghallgatni egymást, és alapos freudi elemzés alá vonni az álomban megjelent jelképeket és a megfogalmazott érzéseket.
De pont a tegnap éjszakai álmom abba a bithibás rekeszbe került, ami reggelre már csak egy “checksum error” üzenetet produkált, mikor próbáltam rá visszaemlékezni.
Ezért a háttérben tevékenykedő virtuális személyi asszisztensem ma már figyelt rá, hogy az éjszaka vetített filmet már olyan helyre mentse, ami megmarad reggelig. De én már nem bízom ebben a tárolóban sem, ezért inkább leírom.
Álmomban az utam egy hídon át vezetett. Igazából olyan mélyen, távol volt tőlem a vízfelület, amin átívelt, hogy inkább viaduktnak nevezném. Az út dél felé tartott, én az út jobb oldalán pont nyugatot, a távozóban lévő napot láttam. Meg kellett állnom és odafordulni. Ezt látni kell! Ilyen színeket ritkán produkál a naplemente. A kedvenc türkizkékem zöldbe hajló árnyalatát a felhők narancs színe vágta el, ami mély bordóba sötétült, ahogy a horizont felé egyre kevesebb fénysugár tudott a napból a szememig elhatolni. A látvány csodálatát nekem jutott osztályrészül megélni. Vajon látja ezt még valaki vagy én egyedül rendelkezem olyan tudattal, ami képes ezt a csodát értékelni? Lepillantok a víz felé. Na ne! Ez már tényleg egy giccsparádé. A fodrozódó vízen világító aranyhíd szélén egy csónakban ülő szerelmespár osztozott velem az élményben. Leguggoltam, hogy a világoskék vaskorlát alatt be tudjam fókuszálni az egész képet a naplementével, az aranyhíddal és a szerelmesekkel együtt. És abban a pillanatban egy váratlanul hangos csattanással megmerevedett előttem a kép. A kontúrok kicsit elmosódtak, az arányok picit eltolódtak és a látott kép az orrom előtt változott át egy olajfestménnyé. A festmény már önálló életet élt az előttem elterülő képben. Ahogy távolodott tőlem és ebből a perspektívából többet láttam, észrevettem az alatta lévő feliratot: “A small boat with lovers in Sunlight”. A kép olyan hangulatot árasztott, mint amilyeneket a század elején a Szajna parton árultak. Közben azon járt az agyam, hogy miért nagy “S”-el írták a napfényt. A kép távolodásával már fókuszba került a kerete is. Nem fakeretben volt, hanem jól láthatóan egy világosbarna, kezeletlen kartonpapír keretezte. Láttam a kép szélénél a karton hullámpapírját, amit két sima papírlap vesz közre. Figyeltem, hogy a papírkeret szélesebb, mint egy átlagos fakeret szokott lenni. Bizonyára egy keskenyebb papírcsíkkal keretezett kép össze-vissza nyaklana, ezért kell ilyen vastag keretet hagyni. Amíg ezen töprengtem, megint egy nagy csattanásra riadtam. A vastag keret jobb oldalán megjelent egy ferde, laza piros szalagot formázó minta. A szalagon egy felirat: “Láttam”. A keret bal felső sarkán egy lyukon átfűzött madzag egy karikát alkotott, amin az egész kép lobogott a szellőben. A madzag a világoskék korláton átfűzve tartotta meg előttem a képet. Aztán a déli szél egy kicsit megerősödött, és a képet eltolta a korláton, ahol addig csúszott, míg neki nem ütközött a sornak, ahol már regimentnyi kép lobogott mögöttem.
Szóval ilyen faék egyszerűségű lelkivilágom van, így láthatóan nem kell az elemzéséhez Freud első száz oldalán sem túljutni. Mindenesetre én élveztem. Az álmot is és a többi, szélben lobogó emlékemet is.