Ági egészen kicsi baba volt, mikor sikerült egy lakást szereznünk a kaszásdűlői lakótelepen. A panel tizedik emeletén megtapasztalhattuk a szocialista építőipar igényességét. A Pilisből folyamatosan érkező erős szél, ami egyébként Budapest uralkodó széljárása, szinte akadály nélkül haladt át a lakásunkon. A nyílászárók mindenféle tömítés nélkül berakva, folyamatos sípolás, huhogás, sivítás kíséretében lobogtatták folyamatosan a függönyöket. Sok munka és purhab kellett hozzá, de boldogan élveztük saját otthonunkat. Akkoriban még nem elérhetetlen álom volt a saját ingatlan. ( Ma csaknem 600 ezer forint nettó jövedelem kell ahhoz, hogy hitelből vásárolhassunk meg egy átlagos pesti panellakást ) A magasból pont a budai hegyek zöldjére láttunk rá. Mi úgy éltük meg, hogy ez már maga a tökély. A panoráma hibátlanságát egy “pici” zavaró tényező ugyan lepontozta, de mi ezt egyáltalán nem hibának ítéltük meg. Az óbudai erőmű óriási kéménye nem negatívumként jelent meg előttünk. A kémény létezését elfogadtuk. Nem csak elfogadtuk, de magunkénak tekintettük. A kémény is a hozzánk tartozott, velünk élt. Ő lett a “mitoronyunk”. Büszkén néztük, jó volt látni már messziről otthonuk jelképét. A “mitoronyunk” egy biztos tájékozódási pont volt, minden kirándulás során és kilátókból történő tájékozódás alatt megkerestük vele otthonunkat. Persze tudom, hogy utólag minden megszépül, de mégis boldogságban teltek ezek az évek. A proletárdiktatúra eltűnt, mi hittünk a demokráciában, a fejlődésben, a gyarapodásban. Különböző, nem túl távoli évszámok keringtek a médiában arról, amikor utolérjük a fejlett nyugatot. És talán ennyi elég is a boldogsághoz. Van jövőkép, békében és biztonságban érzem magam és szeretet vesz körül. Vannak vágyaim, amik nem elérhetetlenek és képes vagyok tenni azok megvalósíthatóságáért.
Erről több minden eszembe jut. Állítólag Bhután a világ legboldogabb országa. Európai szemmel egy mérhetetlenül elmaradott, szegény ország. A villanyosítás is csak egyes területeken sikerült. Együtt élnek az erdővel és alázattal fordulnak a természet felé. Nincs túl sok információjuk a világ civilizáltabb életéről.
Az afrikai kecskepásztorok is hasonló életszínvonalat tudhatnak magukénak. A pásztor eddig örült, hogy megint annyi árpát kapott a kecsketejért, amivel nem fog éhezni egy hétig. A saját életminőségét biztosíthatta azzal, hogy gondosan kezeli a jószágot és minden feladatot szépen ellát. De itt megjelent nyugati civilizáció hordaléka. Ma már ott a kezében az okostelefon. Miközben a kecsketrágya elégetésével melengeti napi 12dkg árpakásáját, látja az amerikai filmet, amiben csak a hűtőszekrény akkora, mint az ő családjának kunyhója, és annyi élelmiszer van ott felhalmozva, aminek a 90%-át nem is tudja micsoda, de kalóriában az egész afrikai falu egy havi ellátmánya. Ott a telefon a kezében, minden percben szembesül saját kilátástalan szegénységével. Száz éve sem élt rosszabbul, de akkor ezt nem tudta máshoz viszonyítani.
A szocializmusban hallottunk róla, hogy a nyugatiak milyen gazdagságban élnek, de elérhetetlen távolságban volt. Az itteni társadalmat nagyon keményen próbálták egy szinten tartani, még a rendszer kedvezményezettjei sem merték hivalkodó magamutogatással magukra vonni a figyelmet. Bár a mainál jóval alacsonyabb életszínvonalon, de közel azonosan éltünk. Ugyan itt soha nem mértek boldogságindexet, de egész biztos vagyok benne, hogy ma ez rosszabb átlagot adna.
Ezen gondolatok kíséretében ma hosszan néztem a siklóernyő starthelyről szeretett otthonomat. Jó itt lenni. Jó itt élvezni a tavaszi szellőt. Biztos szép az alpesi legelő is, de én imádom a Nagy-Kevély narancsra festett szikláit, itt vár rám a “mitoronyunk” és itt mondom ki azt hogy “haza”, ahol várnak rám otthon.