Gyermekkoromban az amerikai filmeken rágógumit rágó jenkik bálványozása egy piaci űrt teremtett a hazai édességgyártásban. A szocialista nagyipar cukorbevonatú gumigömböcskékkel próbálta azt az élményt utánozni, ami a mozi első sorában ülő gyerekeket megragadta. A pár percig élvezhető, gyümölcsízűnek mondott édesség azonban közel sem nyújtotta a rágógumizás tevékenységéhez kapcsolt élményt.
Édesapának egy fiatalkori barátja néha hazalátogatott nyugatról és a holland kisboltban kapható cuccokkal istenkirályként érezhette magát itthon a gyerekek körében. Eredeti mentolos rágót kaptunk tőle. A bontatlan csomag 10 darabos párnarágó körbejárt az osztályban, ahol büszkén mutogattam az “amerikás” cuccot. Havonta vettem ki egy-egy darabot és ünnepként vártam a mentolos íz szétterjedését a számban. Az a mentolos íz akkor még számomra nem volt máshol elérhető. Így a mentol ízéhez kapcsolódott a különlegesség, az ünnep élménye. Bizonyára nem voltam ezzel egyedül, és a mentol élménye másoknak is kellemes pillanatokat jelent. A szabadpiac dömpingje lerántotta a mentolos rágó ünnepi mivoltát és a korlátlan mennyiségben fogyaszthatósága legyalulta a varázst. A gyártó azonban nem akarta elengedni ezt a fogyasztói igényt: töményebb ízzel próbálja visszacsábítani a vásárlókat. És a szellem kiszabadult a palackból, a folyamat megállíthatatlanná vált. Egyre erősebb, egyre intenzívebb ízekkel lehet a nyelv ízlelőbimbóit elvarázsolni. A legújabb, legbrutálisabb mentolos rágó egy edzetlen nyelvet azonnal szétéget és lefagyaszt.
A mentolozással analóg, a só használata.
Jó pár évvel ezelőtt Jutka kiszakított a családi hagyományként mindent teliszóró szokásomból. Az egészséges étrenddel nem összeegyeztethető a nátrium-klorid mértéktelen használata. Mivel soha nem voltam az ízek és a konyhaművészet avatott szakértője, így a só elhagyása sem okozott semmilyen traumát az életemben. Azonban azt megtapasztaltam, hogy a só valóban erőteljes ízfokozó. De csak egy szint alatt képes erőteljesebbé varázsolni az ízek érzetét. Pár év “sótlanság” után új ízeket kezdtem felfedezni. A zöldségek új értelmet nyertek az étrendben. Fantasztikus újratanulni a környezetünkben termő, ehető növények ízvilágát.
A mentol és a só eset talán le tudja írni az életvezetésünk sokkal nagyobb problémáját. A világtól elzárt, butáni faluban élő ember élhet-e teljes életet? Vajon kevésbé boldog attól. hogy fogalma sincs az okostelefon létezéséről, és a túláradó információözönéből neki csak az erdő madarainak trillaversenye marad? Az “életperceit” egész más prioritások szerint felosztva, sokkal több figyelmet tud szentelni egy virág, egy fa növekedésére és környezete változatosságaira. A szeretetre, a hozzá közelállók támogatására és támogatásuk begyűjtésére tudja szinte az egész életét áldozni.
Az életkor is bizonyára nagy szerepet játszik az élet értelmének keresésében. Húszévesen minden percben valami különleges, adrenalinéhségünket kielégítő tevékenységgel akarjuk ezt a vágyat tompítani. Föl kell nőni ahhoz, hogy saját magamon észre tudjam venni ezt a végtelenbe sodró, értelmetlen hajszát. Beutazzuk a világ minden pontját, szelfit kell a Himaláján készíteni, versenyre akarunk kelni az idővel, hogy rövid ittlétünk alatt mindent behabzsoljunk.
A fontos dolgok, az igazi ízek megtalálásához azonban egész más irányban kell indulni. Tényleg közhelynek számít, de valóban meg kell állni. Mielőtt a BMX-el legurulsz a hegyoldalról, vagy elrugaszkodnál a paplanernyővel a hegytetőről, a felfokozott izgalom miatt nem veszed észre az ott ékeskedő virágot, a levegő illatát, a napfény melegét a bőrödön. Ha beszállsz a játékba, és elfogadod a kapitalizmus által diktált versenyt, akkor bekerülsz abba végeláthatatlan iramba, ahol a “mert megérdemled” tétele mindig elérhetetlen vágyakat fog generálni.
Sok gondolatszikra bontakozott még ki Kata hozzászólásáról előző posztomhoz, de nem élek most vissza türelmeddel, köszönöm, hogy eddig is időt áldoztál soraimra.