Egy kis tanmesével próbálom civilizációnk fejlődését megmutatni.
Valamikor réges-régen, mikor az ősember felhagyott vándorló életmódjával, rájött hogy ha kedvenc élelmiszereinek magjait elülteti, akkor nem kell továbbállni új területekre bogyókat keresni, mert itt fog helyben teremni. A kezdetleges mezőgazdasági ismeretek aztán gyarapodtak olyan információkkal, hogy a földfelszínre szórt magoknál sokkal nagyobb eséllyel hajt ki az új növény, ha kicsit mélyebbre ássuk. Ha pedig a földet is felpuhítjuk körülötte, akkor könnyebben tudja gyökereivel a tápanyagokat megszerezni. Így eljutottunk az ásás és a szántás műveletéhez. A szerszámhasználat, a hegyes botokkal kezdődően már nagyobb terméssel kecsegtetett.
Történt egyszer, hogy a tűz mellett elhelyezett kövek némelyike megolvadt és csillogó fém folyt belőle. A folyadék a hamu alatt reggelre megdermedt és a formáját szilárdan meg is tartotta. Mikor valaki rájött, hogy a folyékony fémbe mártott bot egy sokkal hatékonyabb eszközt eredményez, mind a fegyverek, mind a földművelés eszközei nagyobb termelékenységet adnak.
Azonban ez a tudás már szélesebb ismeretanyagot követel: milyen kövek képesek megolvadni, mennyi fa kell az olvadáshoz, mennyi ideig kell melegíteni, hogy lehet az olvadékot elvezetni és még egy halom plusz olyan információ, ami rengeteg próbálkozással és tanulással sajátítható csak el. A lelkes kísérletező, aki követ gyűjtött, kis kohót épített és professzionális eszközöket gyártott, sokkal nagyobb területet tudott azonos idő alatt megművelni, mint a botokkal küszködő társai. Azaz tudott volna, de sokkal jobban érdekelte a föld böködésénél a fémekkel való kísérletezés. És ekkor beütött az “üzlet”: ha a szerszámmal amit készítek kétszer annyi termés lesz, akkor jobban járok, ha adok szerszámot a szomszédomnak is, aki cserébe a nagyobb termésből ad nekem is valamennyit.
Nem sok kellett ahhoz, hogy a “kovács” már ne haljon éhen saját megművelt földje híján sem. A törzs minden tagja kapott tőle valamilyen eszközt, amivel jobban tudott vadászni, vagy szántani. A fém megmunkálása a törzsnek is rengeteg könnyebbséget adott, így fontos és kiemelt volt a szakma képviselőjének eltartása és tisztelete. A fém tudójának nem kell utolérnie vadászként a szarvast, nem kell tartani az ekét, ő a közösségnek a fémet adja. Szerintem ez volt az egyik legnagyobb lépés az emberiség tudásbázisának építésében.
Az emberiség ma már olyan tudáshalmazzal rendelkezik, amit képtelenség lenne egy embernek megismerni. A polihisztorok kora leáldozott, a tudásunkat csak olyan professzionizmussal tudja egy ember bővíteni, ha csak egy téma nagyon-nagyon szűk szeletét tanulmányozza és ahhoz tud még valamilyen értéket hozzátenni.
A kapitalista verseny pedig ezt a professzionizmust honorálja: a piacon új dologgal ma már csak egy vérprofi képes újat alkotni. Az emberi elme befogadóképessége azonban erősen meghatározott, a vérprofi ma már egyet jelent a szakbarbárral. Az élethosszig tanulás ma már alapkövetelmény, nem opció. A folyamatos ismeretanyag bővítés is csak ügyetlen próbálkozás az exponenciálisan növekvő tudásunk megismerésére. Ez a folyamatos tanulási verseny ráadásul óriási lelki teherrel párosul. Ha néhány fejlesztési irányt figyelmen kívül hagy az ember, biztosan lesz valaki a konkurenciából, aki elfoglalja az itt hagyott tudásbeli és piaci rést. Valamint a társadalom sincs még erre felkészülve. Az előző generációban is még teljesen természetes, hogy amit én magam is meg tudok csinálni, azt nem fogom másra bízni, pénzkidobás a szolgáltatásra költött minden forint. A kerítésfestés persze lehet egyfajta szellemi kikapcsolódás is, de a rabszolgamunka ideje inkább a pihenés, a feltöltődés idejéből merít, ami sokkal nagyobb értékvesztésben jelentkezik a szaktudás növelésének elmaradásában. Egy magasan képzett idegsebész sokkal több értéket teremt annál, hogy például favágással töltse az idejét és ráadásul ezzel veszélyeztesse az egyik legdrágább munkaeszközét, a kezeit. Mialatt ő aprította a téli tüzelőt, azalatt 5000 új orvosi tanulmánnyal gyarapodott az egészségügyi adatbázis, melyek ismeretének hiányában drasztikusan “lepontozódik” idegsebészi értéke.
Mi akadályozza a lakosság körében ennek a logikus munkamegosztásnak az elterjedését? Szerintem az aránytalanság. Hogy a világ leggazdagabbjai részesülhessenek minden megtermelt érték kétharmadából (l:https://tusiblog.hu/vilagfalu-es-elosztas/), ahhoz minden megtermelt áru és szolgáltatás értékének kétharmadát el kell venni. Ebből logikusan adódik, hogy mindent pont háromszoros áron kell az átlagpolgárnak megfizetni. Ha egy vízcsap megjavításáért egy heti jövedelmet kell fizetni, akkor egész biztosan kevesen hívnak egy profi szerelőt, inkább valami amatőr megoldással “megmókolják”. Hiszen én is meg tudok javítani ugyan egy csöpögő csövet, de az biztos, hogy egy profi, aki napi 8 órában csapokat javít, az sokkal ügyesebben és jobb megoldással tudná elvégezni ugyanezt a feladatot. Így az egész ország ilyen amatőr, házi barkácsmegoldásokkal és gányolással próbálja felvenni a versenyt a professzionalizmussal, miközben egyre jobban lemarad a fejlődésben és egyre távolodik a fejlett nyugati civilizációtól.