Tegnap Zsuzsi nálunk járt, ami feldobta a vasárnapunkat. A nyitottsága, az érdeklődése, a kíváncsisága mindig ámulatba ejt. De most nem róla akarok írni, hanem a riportról, amit ajánlott nekünk. A riport Benedek Dezsővel készült. Amerikában élő, kolozsvári nyelvész, antropológus.
A professzor beköltözött egy ősközösségben élő törzs falujába, megtanulta a nyelvüket és kutatta a kultúrájukat. A világlátott, tanult ember bölcsességével tud csak alázattal, elfogadással és nyitottsággal tanulni az általunk tudatlannak és analfabétának titulált embertársainktól. Fantasztikus dolgokat talált ott a szigeten élő népcsoport birtokában. Én is ajánlom nektek a beszélgetést:
Nem a legérdekesebb, de engem ez a gondolat is felcsigázott:
“– Szerinted mi az, amiben a yamik társadalma igazán bölcs?
– Az, ahogy a hitüket megélik, mindenképp különleges. De az egyik legcsodálatosabb dolog, a legjelentősebb, amit felismertem, az az aprapratan. Ezt úgy lehet lefordítani, hogy az enyém. Ez a szavuk a magántulajdonra. Felírtam ezt is a füzetembe, de mindig az éreztem, hogy nem értem pontosan a jelentését. Ezért átírtam a következő füzetbe is, és így vándorolt tovább ez a szó, hogy ezt még ellenőriznem kell. Épp kapóra jött, hogy kínaiak dokkoltak a szigeten, a fedélzeten szép piros téglák voltak egy rakáson, és ebből elkértem kettőt, halért cserébe ide is adták, hazavittem és letettem a tornác két sarkára. Az első öreg, aki arra járt, rögtön megkérdezte, hogy mi az. Mondom: aprapratan ko, az én cuccom. Azt mondja, az nem lehet. Ez nem aprapratan, bár érti, hogy valahogy mégis az enyém. Jött egy másik öreg, akivel ugyanez történt. Ekkor értettem meg, hogy az aprapratan valóban azt jelenti, hogy az enyém, az én tulajdonom, de csak olyasmire lehet mondani, amiből mindenkinek van legalább egy. Mert szerintük az enyém szónak csak így van értelme. Vagy van mindenkinek legalább egy, és akkor van jelentése annak, hogy ez vagy az aprapratan, vagy ha nincs mindenkinek, akkor az mindenkié, nincs olyan, hogy egy ember birtokol valamit, amit a többieknek nem ad oda. Megkérdeztem tőlük, hogy ha nekem van valamim, ami csak nekem van, azzal mi a helyzet? Azt felelték, hogy az valami olyan, amit én találtam ki, én csináltam. Amennyiben az egy hasznos dolog, akkor a tulajdonos mindenkinek odaadja, és azt mondja: aprapratan. De mi van akkor, ha nem adom oda? Visszakérdeztek: Most akkor hasznos vagy nem hasznos? Hasznos – feleltem. Akkor odaadod a többieknek is. Mondom: hasznos, de nem adom oda. Nagyot néztek, nem is tudták értelmezni, miért tennék ilyet. Ekkor megtorpantam, felfogtam, hogy nem mehetek tovább, mert egy olyan gondolatot ültetek el, amitől ez a tisztaság megszűnik, és mire észbe kapok, egy bank lesz a helyén. Mert a yamik nem vitték tovább ezt a veszélyes kérdést, itt mindig megtorpantak, ezért nem ismerik azt a fajta magántulajdont, amely annyi pusztítást okozott a világ többi részén.”
Mégis úgy döntöttem, hogy az egész interjút ideteszem. Szeretem visszaolvasni az engem elgondolkodtató írásokat, és itt egy helyen, biztosan megmarad.
Hiszel te valamiben annyira, hogy azt soha egyetlen pillanatra sem kérdőjelezted meg?
Bonczidai Éva / 2023.12.10.
Benedek Dezsőnél kalandosabb életű embert nem ismerek. A Kolozsváron született, az Egyesült Államokban élő nyelvész, antropológus 18 nyelven beszél, és nevéhez fűződik egy egyedülálló antropológiai kísérlet, amelynek eredményeként sikerült újjáélesztenie egy eltűnőfélben lévő, különleges kelet-ázsiai kultúrát.
Nem tartja magát nyelvzseninek, holott hétéves korában már nyolc nyelven beszélt, de szerinte csupán szerencséje volt, hogy olyan környezetben nőtt fel, ahol megtanulta, „hogy mindenkivel másképp kell káromkodni és veszekedni”. A magyar anyanyelvvel szinte egyidőben sajátította el a románt is, kisgyerekként a német nevelőtől a németet, ráadásul több dialektusban, később a Romániában maradt orosz tisztek gyerekeitől az orosz nyelvet is megtanulta. Úgy véli, gyerekkorban egyszerűen „letöltődik” a nyelvtudás, a tehetségen csak annyi múlik, hogy vannak, akik gyorsabban tanulnak nyelveket, mások lassabban, de gyerekként mindenki képes több nyelvet jól elsajátítani. Általában serdülőkorban bezáródik a „nyelvablak”, és már csak strukturálisan tudunk nyelveket tanulni. Benedek Dezsőnek – mint mondja – azzal volt szerencséje, hogy négy különböző nyelvcsaládból származó nyelvet tanult meg már kiskorában: a magyart, a románt (latin), a németet (germán) és az oroszt (szláv), ezért könnyebben tudott további nyelveket is elsajátítani.
Ezt a „könnyebben” szintet úgy képzelje el a kedves olvasó, hogy Benedek Dezső például tizenhat éves korában a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban talált egy 670 oldalas könyvet, A japán nyelv grammatikai szerkezete volt a címe, és mivel nem kölcsönözték ki senkinek, naponta bement az olvasóterembe, és tizenhét füzetbe kimásolta az egész kötetet. Mire befejezte, tudott japánul, bár még senkivel sem volt alkalma beszélni ezen a nyelven. A kiejtést a BBC Világszolgálatának japán nyelvű műsorai és filmek párbeszédei alapján gyakorolta. Egyetemista volt, amikor a haverjaival sörözött az állomás kocsmájában, ahol meglátott egy ázsiai fickót hatalmas hátizsákkal és rajta egy japán zászlóval.
– Szóba elegyedtünk, kiderült, hogy világutazó, aki épp Bulgáriába akart menni, de egy bukaresti buli után rossz vonatra szállt fel, és fogalma sincs, hol van. Ekkor beszélgettem életemben először japánul – idézi fel nevetve. – Láttam, hogy nagyokat néz, ha megszólalok, mondtam is neki, hogy javítson ki, ha nem jól mondom a dolgokat, de csak bólogatott, hogy minden helyes. Ez így ment egy darabig, aztán azt kérdezte, kitől tanultam japánul, mert ez olyan archaikus nyelvhasználat, hogy talán még a dédapja sem beszélt így. Kiderült, hogy egy nagyon régi, Meiji-kori japán nyelvet sikerült megtanulnom. Mutattam, hogy írni is tudok, és hüledezett, hogy ők ilyen írásjeleket már nem használnak. Egy hónapig nálunk maradt, így gyorsan megtanultam a kortárs nyelvváltozatot is.
Tehát Benedek Dezső már akkor nyelveket tanult, amikor nem sok esély mutatkozott arra, hogy Ceaușescu Romániájából indulva valaha bejárhatja a világot. Pedig utólag visszanézve mégis mintha folyton erre készült volna – már gyerekként is rajongott a térképekért, és ha egy könyvben vagy dalban bármilyen helységnév szerepelt, azonnal megkereste a térképen. Egyik olvasmányélményéhez kötődik egy egészen különös találkozás is.
– Karl May könyveit németül olvastam, rettenetesen szeretem őket. A Rio de la Plata mentén nagy kedvencem, sokszor elolvastam és bogarásztam Dél-Amerika térképét – kezdi a történetet. – Egyszer úgy adódott, hogy Buenos Airesbe kellett utaznom egy konferenciára, de utána volt két szabad hetem, és elhatároztam, hogy végre a saját szememmel is megnézem azt az útvonalat, amelyet a könyvből ismertem. Patagónia déli részén kibéreltem egy lovat, és elindultam egyedül abban a hatalmas sivatagban – egészen rendkívüli érzés megtapasztalni azt az ürességet. Egyszer a távcsővel látom, hogy másfél napi járásra tőlem közeledik valaki. Másnap észrevettem, hogy ő is néz engem a távcsövével. Este már a tábortüzét is láttam. Tehát egyszerű történet: két ember megy egymással szemben a sivatagban, és harmadnap találkozik. Képzeld, egy szegedi fiatalember volt, aki ugyanazt a könyvet olvasta, nála is volt a kötet. Én meg azt gondoltam, senki nem értené, miért megyek a sivatagba, biztosan őrültnek tartanának. De épp akkor és ott találkoztam valakivel, aki tökéletesen értette, mit keresek. Aztán évekig tartottuk a kapcsolatot.
„Nem gondoltam, hogy ezt túlélem”
A professzor a Tajvan délkeleti partvidékén található Irala szigetén (Orchid Island) élő yami törzs kultúráját kutatta a nyolcvanas években, Az ősök éneke (The Songs of the Ancestors: A Comparative Study of Bashiic Folklore) címmel foglalta össze disszertációjában ezt a különleges hitrendszert, amely egy sajátos társadalomformát eredményezett. Az is igen kalandos történet, hogyan talált rá erre a szigetre.
A Pennsylvaniai Egyetem küldte őt ösztöndíjjal Kínába nyelvet tanulni, és a tananyag mellé választania kellett egy keleti harcművészeti ágat és egy kulturális kurzust is, mert az elv az volt, hogy az idegenek így jobban megismerik a kínai kultúrát. A tékvandót és az ecsetírást választotta, de utóbbi helyett végül azt kérte, ajánljanak egy másik tantárgyat. A kínai konyha lett ez a másik opció, és egy híres kínai szakács tanoncnak fogadta.
– Kínában abban mérik egy szakács tudását, hogy hány tűzön tud főzni. Futkosni kell: elkezded az egyik tűzön az egyik ételt, aztán mész a következőkhöz, és mindegyiknél számon tartod, mit, mikor és mennyi ideig főzöl. Vannak tizenkét tüzes szakácsok is, nekem három tűzig sikerült fejlődnöm, és azt hittem, hogy a vizsga után egy oklevelet kapok, de az egy közönséges cooking licence, főzőigazolvány volt. Szerettem volna pénzt keresni, de vízum nélkül nem vállalhattam munkát, viszont egy hongkongi szobatársam elmondta, hogy a nagybátyja ugyanilyen engedéllyel szegődött el szakácsnak egy hajóra, és a felségvizeken kívül nem számít a munkavállalási vízum. Elhatároztam, hogy én is ezt fogom tenni, másnap fel is vettek egy olajszállító tankhajóra, Pápua Új-Guineától Brazíliáig bejártuk az óceánokat – idézi fel. – Nem tudom, Rejtő Jenő honnan szedte a kikötői jeleneteket a könyveihez, de teljesen olyan volt, mintha az ő regényeibe csöppentem volna. Indonéziában egy maláj kinézetű fiatalemberrel ültem a kocsmában, de nem beszélt se maláj, se indonéz nyelven, viszont kicsit tudott kínaiul, úgy magyarázta el, hogy egy eldugott kis szigetről származik. Halászat közben elaludt a csónakban, kisodródott a nyílt óceánra és már nem tudott visszajutni, de egy tankhajó felvette, így menekült meg. Amikor kérdezgettem, milyen élete volt a szigeten, valamiféle kőkorszaki történetnek tűnt. Nem tudta a térképen megmutatni, hol van a sziget, mert írástudatlan volt és lerajzolni sem tudta, de azt mondta, azt le tudja rajzolni, milyenek a csillagok a szigetről nézve. Egy papírra kipontozta a csillagállást, még egy áramlatot is bejelölt a rajzon, majd amikor visszatértem Tajvanba, az egyetem könyvtárában egy műholdas térképen meg is találtam, miről beszélt. Meggyőztem az amerikai egyetemünk dékánját, hogy kutathassak azon a szigeten, és élhessek ebben a törzsi kultúrában addig, amíg összegyűjtök annyi anyagot, hogy meg tudjam írni a doktori dolgozatomat.
Akkoriban a szigetre még nem ment semmiféle hajójárat, egy halászhajó-kapitány ígérte meg a kutatónak, hogy eljuttatja oda. Útközben viszont jelezte, hogy nem megfelelő az időjárás, ezért nem tudnak elhajózni a szigetig, de van egy enyhe áramlat, amely majd partra sodorja őt, ha itt kiteszik az óceánon.
A másik lehetőség az, hogy négy hónap múlva, amikor visszafele jönnek a Fülöp-szigetekről, ismét megpróbálnak eljutni, hátha jobb idő lesz. Benedek Dezső az első verziót választotta, a csomagjait egy hungarocelldarabra kötözték, és vele együtt otthagyták az óceánon.
– Nagyon féltem, nem gondoltam, hogy ezt túlélem. Kérdeztem, hol a sziget? A kapitány pedig a távolba mutatott, hogy ott, a felhő mögött, ott lesz. A csomagomba kapaszkodva himbálóztam a vízen, és valóban ott volt az áramlat, amely vitt a felhő irányába. Úgy három óra múlva láttam meg egy tűzhányót. Amikor megérkeztem, nekiütköztem a szigetet körülvevő korallzátonynak, ez egészen kellemetlen, mert a korall, ha eltörik, nagyon éles és vág. Az őslakosok odaúsztak hozzám, és a csomagommal együtt kihúztak a partra, majd otthagytak, és kissé távolabb leültek, figyeltek. Így kezdődött az a négy év, amelyet a szigeten töltöttem.
| A cikk a Magyar Kultúra magazin 2023/11. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa! |
– Mi történt ezután?
– Elővettem a csomagból egy írótömböt, fogtam egy követ, és mondtam nekik magyarul, hogy kő. Csak néztek. Utána felvettem egy fadarabot, és mondtam, hogy fa. Erre egyikük felkapta a követ, és mondta, hogy fatu. Gyorsan leírtam, és felolvastam nekik, ők meg jót nevettek. Aztán a férfi fogta a fát, és mondta: kaju. Írtam, ismételtem, kacagtak. Így indultunk el a faluba, útközben mindent mutattak, mondtak, nekem pedig jegyzetelnem kellett. A faluban elmondták, hogy itt van ez az idegen, aki mindennek akarja tudni a nevét, erre szétszéledtek, és hoztak mindenfélét, alig bírtam jegyzetelni. Félév után már jól tudtunk értekezni, az első év végére pedig folyékonyan beszéltem a nyelvüket.
Az emberek szigete
A sziget lakossága körülbelül háromezer fő. A hitviláguk nagyon szigorúan szabályozza a mindennapi életüket; a halászzsákmány elosztásának, a munkavégzésnek, a konfliktusok megoldásának, a táplálkozásnak szabott rendje van – például a sziget növényei közül a tarógyökeret fogyasztják, de a gyümölcsök már tabunak minősülnek, fő élelmük a tengerből származik, különböző halfajtákat, polipokat, kagylókat esznek. Az is fontos szabály, hogy a napi fogásból mindenki egyformán kap, hazaviszi, és csak azok ehetnek belőle, akik a búvárral egy fedél alatt laknak. Tilos megosztani a szomszéddal vagy a rokonnal. Otthon az ételt aszerint osztják el, ki mennyit dolgozott. Ha rossz a fogás, megesik, hogy a gyerekeknek már nem jut étel – de ilyenkor tilos az is, hogy egy felnőtt a maga adagját odaadja a gyerekeknek.
Ezeket a szabályokat Az ősök éneke foglalja össze – a yamik legfontosabb rítusa az, amikor az öregek skandálva előadják ezt az éneket, amely a világ teremtésével kezdődik, majd a falvak története, a leszármazási ágak, azokon belül pedig családok története következik. Közben mindent részletesen elmond, mit hogyan kell csinálni, mit szabad, mit nem szabad. És ezt mindenki feltétel nélkül elhiszi és elfogadja, hogy csakis így lehet, így szabad élni. Ugyanis ha valaki megszegi a tabut, az előbb-utóbb megbűnhődik, de akár az egész közösségre is bajt hozhat. Három és fél nap múlva azzal ér véget az ének, hogy ő, az éneklő ott ül a csónakban és elmondja nekünk a családja történetét. A hallgatóság pedig végig figyel, minden sort megismétel, ezáltal tanulják meg a tabukat, a családtörténeteket és a tulajdonjogokat is.
A törzs tagjai között jóval kevesebb a nő, mint férfi, ezért szigorú törvények vonatkoznak a házasságokra is – a fiú udvarol a lánynak, de csak akkor nyilvánítják őket házasoknak, ha gyerekük születik. Súlyos tabu a házasságtörés, halálbüntetés jár érte. De kioltani valaki életét szintén tabu, tehát addig folytatódik a gyilkosságsorozat, amíg a gyilkos családjának utolsó férfi tagját is megölik. A rajzolás, az emberábrázolás is tabu, különösen ahol gyerekek is laknak. A csónakokat díszítik különböző ábrákkal, ezek között van antropomorf is, de az otthonaikban nincs semmiféle díszítés.
De a legsúlyosabb tabu a halottakhoz kapcsolódik.
– Amikor kérdeztem őket, hogy ez milyen sziget, azt mondták, hogy az emberek szigete. Csak később értettem meg, hogy ez mit jelent. Ugyanis ez egy démonisztikus kultúra, úgy tartják, hogy a démonok bárhol megjelenhetnek, tehát az emberek szigete ilyen szempontból megkülönböztető név. Mert van egy Fehér sziget nevű hely is, ahol viszont a démonok laknak. Amikor valaki meghal, kiröppen belőle a főlélek, de minden egyes ízületből is röppennek ki lelkek, és ezek mind démonokká válnak.
– Hogyan temetkeznek?
– Ülő helyzetben összekötözik a holttestet, letakarják, két bambusznádat átszúrnak a kötelek között, ezeken felemelik, és elviszik a temetkezési helyre. Ott egy kis gödörbe temetik, alig fél méternyi föld van a holttest fölött. Oda többé ők nem akarnak visszamenni, nem is jelölik, ki van oda eltemetve, mert az egyik legnagyobb tabu épp a halottakra vonatkozik: nemhogy az emléküket nem őrzik meg, a nevüket sem szabad többé kimondani. Csak akkor említik őket, amikor Az ősök énekét skandálják. Máskor tilos beszélni róluk, tilos rájuk gondolni.
– Hogy élik meg a gyászukat? Biztosan ők is elkeserednek, ha meghal valakijük.
– Olyan nyolc-kilenc percig sírnak. Tényleg. Néztem az órát, amikor a kolerajárvány volt. Utána vége van, és többé nem szabad említeni, sem sírni többé. Akinek meghalt valakije, az egy hónapig elszigetelve él. Nem mehet a többiekkel halászni sem. Ha a családban halott van, akkor az egész család a többiektől elkülönülve él egy hónapig.
Van neked éneked?
– Miben hisznek? Hogyan keletkezett a világ?
– A teremtésmítoszuk szerint az istenség – fontos, hogy egyistenhívők – ledobott egy követ és egy bambuszdarabot a mennyből. A fövenyen kettétörtek, és kilépett belőlük egy-egy emberi lény. Az istenség azt mondja, minden az övék, ami a tengerben vagy a szigeten van, kivéve a kalündün fa gyümölcse, mert ahhoz tilos hozzányúlniuk. Idővel megszegik a parancsot, egyikük eszik a gyümölcsből, és ekkor megjelenik „lamlamsuj no tawo do to”, isten szolgája, aki azt mondja, hogy nagyon nagy bajt okoztak az engedetlenségükkel, ezért most megváltozik az életük és a világ rendje. Arra inti őket, hogy legalább a térdüket ne vakarják. Ekkor viszketni kezd a térdük, vakarni kezdik, elhasad, és a jobb térdükből kipattan egy férfi, a balból egy nő – mert addig nem voltak nemek, csak emberi lények voltak. Ezután jelennek meg az incesztustabuk, annak a leírása, hogy a bizonyos fokú rokonok nem házasodhatnak össze.
– Miért tartották fontosnak minden rituális ünnepen elmondani az ősök énekét ezekkel a mítoszokkal?
– Az ő teljes világukat, egész életüket ez a mítosz határozza meg. Mindent ennek jegyében tesznek. De a sámán az ősök énekét használja a gyógyításhoz is. A sámán egy idősebb, írástudatlan parasztasszony volt, nagyon érdekelt a munkája, ezért sok időt töltöttem vele. Nehéz elmondani, mit láttam, vagy kutatóként objektív és racionális módon viszonyulni ehhez. Azt szoktam mondani, hogy láttam eleget ahhoz, hogy ne hagyjam figyelmen kívül azt a lehetőséget, hogy van egy ilyen erő is a világban. Látod a sámánt, hogy hatékony, amit csinál, de elmagyarázod magadnak, hogy ilyen nincs, biztos csak véletlen volt, van rá valamilyen logikus magyarázat. Naponként gyűl ez, aztán egyszer történik valami, ami megváltoztat mindent. Egyszerűen megérted, hogy az a logikus magyarázat, hogy ez igaz, hogy létezik egy ilyen tudás.
– Nálad melyik volt ez a pillanat?
– Hálót javítottunk a férfiakkal, amikor jöttek haza az asszonyok a földekről, ahol dolgoztak. A férfiak mindenféle obszcén dolgokat mondtak, és ezeken kacagtunk. Amikor odaértek hozzánk, azt mondja a sámánasszony nekem, hogy te ne vihogj, mert a nagyapád most halt meg. Erre a többiek felálltak, otthagytak – érvényes lett rám is a tabu, egy hónapig külön kellett lennem. Hazarohantam, az egyik felvevőgépemen volt óra, és gyorsan lejegyeztem a pontos időt. Aztán utánajártam, és tényleg abban a percben halt meg a nagyapám Székelyföldön, amikor messze-messze tőle egy szigeten, egy írástudatlan parasztasszony, aki azt sem tudja, hogy Erdély vagy egyáltalán Európa létezik, közölte velem, hogy van egy halottam. Nekem ez volt az a pillanat, amikor megváltozott a viszonyulásom hozzá.
– Korábban azt mesélted, hogy téged ő nem tudott meggyógyítani.
– Így igaz, de az rendkívül fontos, hogy miért nem gyógyított meg. Nagyon rosszul voltam, és elmentem hozzá, hogy most páciensként jöttem. Megfogta az ujjamat, ahogy szokta, és azt mondta, hogy egy démon egy nagyon pici lyukon belekerült a testembe, a véremben él és nagyon gyorsan szaporodik. A legjobban a szívemet szereti, és amikor azt teljesen átveszi, meg fogok halni. Mondom, gyógyítson meg. Azt mondja erre, hogy ő csak ennyit tudott segíteni, hogy megmondta, mi bajom van. Kérdem, hogy miért nem gyógyít meg. Erre azt kérdi: Hogy gyógyítok én? Mondom: megfogod az illető kisujját, behunyod a szemedet, majd elmondod azt a passzust az ősök énekéből, ami erre vonatkozik, elkezditek együtt skandálni, mindketten transzállapotba kerültök, és amikor visszatértek onnan, akkor a yami meg van gyógyulva. Örvendek, hogy ilyen jól tudod – mondja –, mert így történik a gyógyítás. Rajtad is szívesen segítenék, de te magad mondtad, hogy skandálni kell az éneket. Mondd csak, van neked éneked? Mert én nem ismerem az énekedet. Közelebb hajolt, mélyen a szemembe nézett, és újra megkérdezte: van neked éneked? És a kérdés valójában az volt: Hiszel te valamiben annyira, hogy azt soha egyetlen pillanatra sem kérdőjelezted meg? Mondtam, hogy sajnos nincs énekem. Hát akkor hogy segítsek?
– Hogyan gyógyultál meg?
– Valahogy eljuttattak Tajvanba, a Nemzeti Egyetem kórházába, ahol hat napig kómában feküdtem. Miután magamhoz tértem, jött az orvos, és azt mondta, hogy kiütéses (exanthematicus) tífuszom van. Ilyennel utoljára 1952-ben utaltak be valakit, de meghalt, még mielőtt megvizsgálhatták volna. Azóta a betegséget gyógyíthatatlannak is minősítik mind a mai napig, de egy orvosi konzíliumot hívtak össze Amerikából, Ausztráliából, és egy antibiotikumos kezelést dolgoztak ki. Az amerikai követségtől korábban küldtek valakit, hogy vegye fel az adataimat, hogy hová küldjenek vagy mit csináljanak velem, miután meghalok. Kérdeztem az orvost, mi ez a tífusz? Azt mondja: van egy kórokozó a szigeten, ahonnan jövök, a szigetet egyébként ők Halál-szigetnek nevezik, ezért nem jár oda senki, a yamik ezért ragadtak bele a kőkorszakba. Ugyanis a szigeten egy bolhaszerű rovar él, amely lárvakorában vérrel táplálkozik, és annyira kicsi, hogy képes a póruson keresztül is bejutni a szervezetbe. A nyálában van egy Rickettsia nevezetű kórokozó, amely a vérrel utazik egészen a szívig, ott továbbszaporodik, és a magas láz vagy a szívszélhűdés el is viszi a beteget. A szigetlakók viszont immunisak erre a kórokozóra, másképpen kihaltak volna. Bár óva intettek ettől, de miután meggyógyultam, visszatértem a szigetre, ám utána már nem betegedtem meg, én is immunis lettem.
Az ember, aki gyorsan tanul
– Te belekerültél az ősök énekébe?
– Igen, belekerültem. Mert az ősök énekében most már az is szerepel, hogy kolerajárvány lett, és én hívtam el Tajvanról az orvosokat, akik szérumot hoztak, és megmenekültek a yamik. Az ottani nevem Si-Mátönön – az ember, aki gyorsan tanul. Ez a szép nevem. De a hátam mögött a csúfnevemen emlegetnek: Si-Rokang – azt jelenti: cápa. És azért hívnak így, mert amikor kimentem a búvárokkal a tengerre, rémülten kiabálni kezdtem, hogy Cápa a vízben!, amikor megláttam a ragadozókat, ők meg csak kacagtak, hogy ugyan hol máshol lennének a cápák.
– Évtizedek óta rendszeresen visszajársz a szigetre. Milyen változások szemtanúja lettél?
– A yamik központi mitológiája tartja egyben az egész kultúrát. Nem csak egy vallás: minden, amit tudnak és éreznek, az egész realitásérzékük ebből fakad. Soha nem kérdőjelezték meg az ősök éneke igazságát. Amikor az 1980-as évek elején megérkeztem a szigetre, az öregek még ágyékkötőben jártak, egy olyanfajta átmeneti kor kezdetét képzeld el, mint amikor egy kőkorszaki társadalom épp megtanulja használni a fémeket. És ebbe az archaikus világba egyszercsak berobbant a globalizáció. A tajvani kormány jó ideig nem tudott mit kezdeni a szigettel. Megpróbáltak itt egy fegyenctelepet létrehozni, de nem sikerült, később viszont egy nukleárishulladék-lerakót építettek. Ledózeroltak egy falut, és a yamik földbe ásott, zsúpfedeles kunyhói helyett a létesítményben dolgozóknak és persze az itt élőknek is cementházakat építettek modern ajtókkal, ablakokkal – nagy igyekezettel nekiláttak, hogy a szerintük roppant elmaradt törzset felzárkóztassák a 20–21. századhoz. A gyerekek nagy részét elvitték a szigetről tanulni, az öregek meg nézték a sok újítást, és ahogy a tájfun mindent elsöpör. Nagyon érdekes értelmezéseik voltak arra, hogyan élnek az idegenek. Például nehéz volt elmagyarázni nekik, hogy az idegenek sem esznek csecsemőket – mert látták a sok eldobált konzervdobozt, megértették, hogy abban étel volt, amelyen marhát látnak, marhahús, a halasban hal volt, de a bébiételes dobozok miatt, amelyeken mosolygós gyerekek voltak, nagyon megbotránkoztak. De ma már látni olyat is, hogy a yami asszony kint dolgozik a taróföldön, és van nála mobiltelefon. Kérdem, mi az, azt mondja, abban beszél a lánya. Amikor olyan hangot ad, hogy kring-kring, ki kell nyitni, és beszél benne a lánya, aki elköltözött a szigetről. Kérdem, és ezt a kring-kringet kell etetni? Mondja, hogy igen-igen, eszik ez. Itt a szája, mutatja a lyukat, ahova a töltőt kell dugni, és van egy doboz (napelem) a kunyhó tetején, abból jön ki az, amivel meg kell etetni, és akkor működik. Tehát itt pár évtized alatt drasztikusan megváltozott az élet. De amikor kolerajárvány lett a szigeten, és az öregek nagy része odaveszett, már nem tudták elmondani az ősök énekét. Viszont én korábban felvettem a teljes éneket, leírtam, angolra fordítottam, 1984-ben a yamikon kívül én voltam az egyetlen ember, aki beszélte ezt a nyelvet. Fontos megjegyezni, hogy a yami kultúra nem azért jutott a kihalás szélére, mert életképtelenné vált, vagy mert a képviselői nem éltették, hanem mert a járvány miatt meghaltak azok, akiknek teljesen a birtokukban volt. De a felvételeim alapján vissza tudtuk tanítani nekik a saját kultúrájukat. Kiszámoltuk, hánynak kell tudnia ahhoz az ősök énekét, hogy biztosan megmaradjon, és 64-en jöttek, tanulták is szívesen. Másfél év alatt sikerült rehabilitálni. Ennél sikeresebb kultúra-újjáélesztésről nincs tudomásom.
– Szerinted mi az, amiben a yamik társadalma igazán bölcs?
– Az, ahogy a hitüket megélik, mindenképp különleges. De az egyik legcsodálatosabb dolog, a legjelentősebb, amit felismertem, az az aprapratan. Ezt úgy lehet lefordítani, hogy az enyém. Ez a szavuk a magántulajdonra. Felírtam ezt is a füzetembe, de mindig az éreztem, hogy nem értem pontosan a jelentését. Ezért átírtam a következő füzetbe is, és így vándorolt tovább ez a szó, hogy ezt még ellenőriznem kell. Épp kapóra jött, hogy kínaiak dokkoltak a szigeten, a fedélzeten szép piros téglák voltak egy rakáson, és ebből elkértem kettőt, halért cserébe ide is adták, hazavittem és letettem a tornác két sarkára. Az első öreg, aki arra járt, rögtön megkérdezte, hogy mi az. Mondom: aprapratan ko, az én cuccom. Azt mondja, az nem lehet. Ez nem aprapratan, bár érti, hogy valahogy mégis az enyém. Jött egy másik öreg, akivel ugyanez történt. Ekkor értettem meg, hogy az aprapratan valóban azt jelenti, hogy az enyém, az én tulajdonom, de csak olyasmire lehet mondani, amiből mindenkinek van legalább egy. Mert szerintük az enyém szónak csak így van értelme. Vagy van mindenkinek legalább egy, és akkor van jelentése annak, hogy ez vagy az aprapratan, vagy ha nincs mindenkinek, akkor az mindenkié, nincs olyan, hogy egy ember birtokol valamit, amit a többieknek nem ad oda. Megkérdeztem tőlük, hogy ha nekem van valamim, ami csak nekem van, azzal mi a helyzet? Azt felelték, hogy az valami olyan, amit én találtam ki, én csináltam. Amennyiben az egy hasznos dolog, akkor a tulajdonos mindenkinek odaadja, és azt mondja: aprapratan. De mi van akkor, ha nem adom oda? Visszakérdeztek: Most akkor hasznos vagy nem hasznos? Hasznos – feleltem. Akkor odaadod a többieknek is. Mondom: hasznos, de nem adom oda. Nagyot néztek, nem is tudták értelmezni, miért tennék ilyet. Ekkor megtorpantam, felfogtam, hogy nem mehetek tovább, mert egy olyan gondolatot ültetek el, amitől ez a tisztaság megszűnik, és mire észbe kapok, egy bank lesz a helyén. Mert a yamik nem vitték tovább ezt a veszélyes kérdést, itt mindig megtorpantak, ezért nem ismerik azt a fajta magántulajdont, amely annyi pusztítást okozott a világ többi részén.
Mekkora egy kultúra gazdasági felhajtóereje?
Benedek Dezsőt mintha egész életében elkísérte volna az a gondolat, hogy egy kultúra sérülékeny, ha elér egy kritikus arányváltozást, meg tud szűnni. Tizenhét évesen ezért emelt szót az iskolája elrománosítása ellen, el is távolították az intézményből. Ez a megőrzésre való törekvés munkált az ősök énekének átmentésében, és ez az aggodalom van ott abban is, amikor élesen bírálja az erdélyi magyar oktatást. Állítja, hogy van egy választóvonal, amelyen ha egy közösség átlép, már nem lehet újjáéleszteni a kultúráját, és úgy látja, az erdélyi magyar kultúra ugyanolyan problémákkal küzd, mint a kis távoli népeké. Ebben pedig az a fő kérdés, mekkora egy kultúra gazdasági felhajtóereje. Azaz, ha megtanulom, magamévá teszem az adott kultúrát, az segít-e abban, hogy jól tudjak élni? Megtanít-e mindent, ami kell ahhoz, hogy az életben boldoguljunk?
– Ha valaki egyetemre megy, arra számít, hogy ott elsajátít egy tudást, amelyet majd a munkaerőpiacon hasznosnak ítélnek, jó szakemberré válik. De amikor hazajöttem Kolozsvárra tanítani, azt láttam, hogy a tanárok nagy része nem tartja meg az óráit. És hogy ennek semmi következménye nincs, a diákok beülnek kávézni valahova, és természetesnek veszik, hogy a professzor feléjük sem néz. Amerikában ilyen nincs – ha csak öt percet kések, már jön a levél a dékán irodájából, hogy mikor fogom bepótolni az elmulasztott órát. Végigjártam a magyar karokat az egyetemen, megkérdeztem a diákokat, és azzal szembesültem, hogy ha tartanak is nekik órákat, azt sem rendesen és naprakészen teszik. Természetesen vannak kivételek, felkészült és lelkiismeretes tanárok is, de a többségre nem ez jellemző. Tíz évvel ezelőtt még megszokott volt, hogy elavult könyvekből, régi anyagokból tanítottak.
Egyszer a Romániai Magyar Pedagógusszövetség éves gyűlésén tartottam erről egy beszédet, de kiutáltak, és azt mondták, jön ez a csávó, és arról hadovál, hogy ha ők nem tartják meg az óráikat, akkor itt nem lesznek többé magyarok. De én nem erről beszéltem. Magyarok lesznek Erdélyben, de a mi sajátos erdélyi magyar kultúránk lassan kifullad, ha a fiatalok azt tapasztalják, hogy a magyar iskolák és egyetemek nem vértezik fel őket olyan tudással, amellyel érvényesülni tudnak. Oda fognak jutni, hogy a szülők román szakokra vagy külföldre fogják őket küldeni tanulni, és ennek pár évtizeden belül drasztikus következményei lesznek. Először kiröhögtek, de amikor hasonló indokok miatt egy teljes évfolyam egyik napról a másikra átiratkozott magyar tannyelvről románra, akkor már meghallgattak. Majd a fejemhez vágták, hogy könnyű nekem az amerikai fizetéssel okoskodni, a rongyos román tanári bérért én sem így állnék hozzá, mert ők azért vállalnak be több intézményben is órákat, még ha nem is érnek oda mindig mindenhova, mert másképp nem érné meg nekik a tanári pályán maradni. De ez az, amit én elfogadhatatlannak tartok, bár értem, hogy a tanárok nehéz helyzetben vannak, és méltatlan bérekért dolgoznak. Viszont aki nem akar ennyi pénzért tanítani, ne tanítson. Menjen, csináljon mást! A tanítást hagyja azokra, akiknek ez a hivatása. A pénztelenség miatt senki ne mentegesse fel magát a következetes és tisztességes munkavégzés alól! Egyedül nem tudod megváltoztatni a rendszert vagy a politikai hatalom viszonyulását az oktatási kérdésekhez, te egyedül csak a saját munkádért vagy felelős. De azért igenis felelős vagy. Semmi sem lehet a mentséged arra, hogy nem dolgozol becsületesen. Ezt, az egyéni felelősséget kellene megérteni a tanítóktól kezdve a professzorokig mindenkinek. Mert az oktatás színvonala nem pénzkérdés, hanem elsősorban lelkiismereti kérdés.
Ugyanakkor azt is fel kellene ismerni, hogy az oktatásban elengedhetetlen a következetes számonkérés. Én minden órámat azzal kezdem, hogy pár percben tesztet íratok az előző óra anyagából. Egészen más figyelemmel vesznek részt a diákok, egészen más fegyelmezettséggel készülnek az órákra, ha bizonyítaniuk kell a tudásukat. A Georgiai Állami Egyetem japán szakán tanuló diákjaim ezzel a módszerrel magasan rávertek a Harvard meg a Yale hasonló szakán végzett hallgatók tudására. Ha egy sikeres és megbízható oktatási rendszert hoznánk létre, amely nemcsak életképes, de előnyökkel is jár, akkor a románok is eljönnének a mi iskoláinkba tanulni – a történelem során volt már erre számtalan példa. Én magam is ismerek olyat, hogy a román szülők magyar óvodába vagy szász iskolába adják a gyereküket, mert úgy látják, ezek az intézmények hasznosabbak a gyerekük jövője szempontjából, mint a környékbeli román iskolák. És az erdélyi magyarságnak a még meglévő szellemi potenciálra kellene alapoznia a jövőjét, amelynek kulcsa igenis a hatékony oktatás.
Fotók: Kurucz Árpád