„Először a szocialistákat hurcolták el, de én nem álltam ki mellettük—
Mert én nem voltam szociáldemokrata.
Aztán a szakszervezetiseket hurcolták el, de én nem álltam ki mellettük—
Mert én nem voltam szakszervezeti tag.
Aztán a zsidókat hurcolták el, de én nem álltam ki mellettük sem—
Mert nem voltam zsidó.
Végül aztán eljöttek értem is — de már nem maradt senki, aki mellém állhatott volna.”
A fenti idézet Martin Niemöller teológustól származik.
Ervinnel elég sokat beszélgettem annak idején a saját politikai felelősségünkről. Ma eljutottunk már oda, hogy egy tisztességes asztaltársaságnál durva illetlenség szóba hozni a közügyeket. Pláne ha néven nevezzük és politikának hívjuk. Hogyan jutottunk el idáig?
Az emberi faj egyik jellemzője a szolidaritás. Már a szó is magában hordozza a fogalmat: emberség. Emberséges. Az „emberséges” szó fogalmának megértése nem egyszerű feladat. Az emberiesség fogalmát általában a jóindulat, a tolerancia és a szeretet összetett fogalmaként értelmezzük. Az emberségesség azonban több annál, mint pusztán a jóindulat és a tolerancia. Az emberségesség azt jelenti, hogy az emberi értékek és erkölcsök szerint cselekszünk.
A közügy, azaz a politika pedig ennek egy leszármaztatása. Köz-ügy, vagyis a közösség, a többi ember sorsa miért lehet érdekes számomra? Miért kell foglalkozni azzal, ami közvetlen nem velem történik? Nem vagyok pedagógus, nem vagyok ápoló, nem én dolgozom éhbérért.
Én megteszem ami tőlem telik, adok egy százast a hajléktalannak, megveregetem a vállamat, hogy míly’ csodálatos és jószívű vagyok, egyenes út visz majd a mennyországba.
Elődeink rengeteg véráldozattal kiharcolták, hogy mi, a nép felelősséggel, saját kezünkbe vegyük a sorsunkat. Nem uralkodik fölöttünk senki, aki bármikor háborúba küldheti gyerekeinket, vagy lemészárolhat országokat saját kénye-kedve szerint. Közösen dönthetnénk arról, hogy akarjuk-e a fiainkat lemészároltatni a Don-kanyarban, akarjuk-e hazánkat élhetetlenné tenni, veszélyes-hulladék lerakóvá alakítani, idegméreggel fertőzni vizeinket, savgőzzel gyilkolni tüdőnket. Ja persze, nem én lakom se Gödön, se Sóskúton, se a többi 500-1000 akkumulátorgyár mellett, legyen ez az ottaniak problémája.
Nem szellentünk az ebédlőasztalnál és nem beszélünk az egymillió éhező honfitársunkról sem. Megválasztott, mondom MEGVÁLASZTOTT vezetőink kezébe korlátlan hatalmat adunk, akik pont úgy tekintenek ránk, mint uralkodók a jobbágyaikra. Egy pótolható, termelhető erőforrás, szépen fogalmazva humán erőforrás, ami frontra küldhető vagy ügyesen kihasználva profitnövelő munkára fogható.
Nézem ennek a csodálatos emberpalántának a tekintetét. Kiszolgáltatva, teljes bizalommal figyel minket. A ő jövőjéről kell most döntéseket hoznom. Minden döntésünk az ő életének fundamentális változásait hozza. Ő már nem élheti meg a gödi holt-Duna érintetlen vadregényének csodáit. Én megkaptam a gödi sziget botanikus kertjét a természet minden változatos teremtményével gazdagon telítve, és most itthagyunk egy idegméreggel fertőzött vízbázisú, ipari szennyezéssel borított, belélegezhetetlen levegőjű, dübörgő gyárkomleplexumot. Kinek a felelőssége? Nekünk kellett volna vigyázni rá. Nincs semmilyen felsőbb hatalom, ami elvette ezt tőlünk. Mi döntöttünk így. Mi akartuk, akarjuk hogy egy olyan politikai elit döntsön rólunk, akik saját hatalmuk megtartása végett semmilyen erkölcsi határt nem tartanak szem előtt.
Kicsit szedett-vedettre sikerült ez a bejegyzés. Az indulatok és a kavargó gondolatok spontán betűfolyama legközelebb talán jobban sikerül…
Nagyon is összeszedett, mert ez a lényeg. Mikor szolidarítunk. Én azt gondolom, az emberség/szolidarítás mindig csupán az emberek kis százalékának volt a sajátja. Kétezer éve, ha élt egyátalán (valakik biztosan) éppen ezt akarta elérni Jézus, hogy az emberek szolidárisak/emberségesek legyenek egymáshoz, a világukhoz. Ez volt a kereszténységben újszerű a korábbi vallásokhoz képest. Most válságban van, mert a szolidarítás, az emberség is abban van. Lehet, hogy túl messze mentünk az önfelszabadításban, lehet, hogy törvényszerű, ha az életben van törvényszerűség. Megpróbáltunk emberségesek lenni, de nem ment, mert nagy többségünkben még mindig nincs meg a csírája sem.
És akiben van, annak van-e felelőssége? Igen, és aki mégis félrenéz és a saját érdekeit nézi? Bár papíron ő hívő, a szolidáris?
Én azt gondolom a félelem – ahogy Fassbinder írta – megeszi a lelket. És a legtöbbünkét megette. A demokrácia és benne a szolidarítás addig virágzott, amíg hittünk a szebb, élhetőbb, és az “emberiség” által befolyásolható és kialakítható jövőben. Az egyszerűbbeknek ez amerikai álomként volt eladva.
Most már a nagy többség – legalábbis sejti -, hogy ahogy Krisztus, úgy az amerikai álom sem hozza el itt és most, amit szeretne. És ha neki nem lesz jobb itt és most, miért törődjön a többiekkel?
Csupán kevesen vannak azok, akik nemcsak az amerikai álomban hisznek, sőt el fogadják – Krisztus nélkül is -, hogy az élet nemcsak itt és most értelmezhető, illetve, nemcsak nekik jár a boldogság, a jólét, hanem mindenki másnak is. És bármilyen reménytelen, próbálnak tenni is ennek érdekében. Idealisták? (jelentsen is bármit e szó) Igen.
De ha nem vagy az, szörnyű az élet, mert rövid, nehéz és értelmetlen.
Ha nem vagy az, nem érdekel a gödi Holt-Dunaág csodája és az új életek csodája sem.
Vagyis akármilyen reménytelen, muszáj 100 forintot adni a hajléktalannak, nem azért, hogy nekünk jó legyen, hanem mert az akár a túlélés is lehet, vagy egy gyerekmentő alapítványnak is, mert hátha emiatt eggyel kevesebb srác lesz hajléktalan. Ha csak ennyit tudunk tenni, az is valami. Egyet nem szabad, nem mondani, nem tenni, mert reménytelen.
Kedves Kata!
Nagyon jó érzéssel olvastam hozzászólásodat. Hálás vagyok érte, hogy kitartóan követed írásaimat és egy kis lelket öntöttél belém. Igen, azt hiszem a hit, az idealizmus az, ami értelmet ad itteni, rövid pályafutásunknak.