A társadalmi munkamegosztás óriási lépést jelentett a civilizációnk fejlődésében. Mint korábban már itt, a munkamegosztással kapcsolatban kifejtettem, az emberiség tudásbázisa már messze nagyobb annál, hogy egy emberi agy ezt valaha is képes lenne befogadni.
Abban a bejegyzésben pont a fémek megolvasztásáról, mondhatnám a bronz- és vaskorszak hőskoráról írtam. A fémek megolvasztása nálam valami beakadás lehet, mert később is az ózdi kohászok kerültek egy posztomban terítékre.
A munkamegosztást pedig a legextrémebb végletekig fokozta a kapitalista tömegtermelés. A futószalag mellett végzett munkafolyamatok oly mértékben elszakítják az embert az alkotás végeredményétől, hogy a készülő termék csak egy egész kicsi szeletéhez tud értéket hozzáadni. De ezzel inkább a munkától való elidegenedést szokták említeni. Az futószalag embertelensége már olyan közhelyszámba sorolható, hogy én sem akarok erről írni.
Én egy egész más szempontból vizsgálnám ezt a tömegtermelést. A termelőeszközök, a futószalag melletti szerszámok egy jelentős beruházást igényelnek. Illetve, ha már a kohászokról ennyi szó esett, az talán még jobb példa. Egy vasérc olvasztására alkalmas kohó megépítése nem nevezhető kisipari tevékenységnek. Egy tőkeszegény, kezdő vállalkozás nem kohót fog építeni. A vasérc feldolgozása csak nagybefektetőkkel, nagyvállalati szinten képzelhető el. Nincs is úton-útfélen vasöntöde. Ebből pedig logikusan következik, hogy egy szakmájában kiváló kohómérnök sem tudja száz helyre beadni a jelentkezését. Az ő speciális tudása csak speciális termelőüzemben, csak egy adott munkafolyamatra ad jogosítványt. Ezzel a tudással nagyon szűk területen tud elhelyezkedni. Teljes mértékben kiszolgáltatottja a kohó tulajdonosainak. A Dunai Vasmű szakszervezeteinek elkeseredett harca is látványosan szélmalomharccá alakult.
Ezzel a példával csak a professzionális, nagyon szűk szakmai területek helyzetére próbálok rámutatni. Minél speciálisabb és magasabb szintű egy adott terület ismerete, annál inkább kiszolgáltatott a befektetők döntéseinek.
Az informatika is olyan szintre lépett, ahol a hatalmas szerverparkok technológiái már a szoftverfejlesztést is nagyüzemi szabványok szerint egységesítik. Az óriási szervertermek, a „felhő” mögött felsorakoztatott több milliárdos hardverek és szoftverek egész különleges tudást követelnek meg. Az ilyen tudással rendelkező informatikusok rengeteg energiát fektetnek ennek a megtanulására. Mely tudás már csak az óriásvállatok számára eladható. Ott azonban egy olyan szakmai elit tagjaivá válhatnak, ami minden tekintetben megbecsülést élvez. Ezért ide bekerülni sem könnyű. A humán erőforrás kezelése is pontosan meghatározott feltételrendszer, deklarált algoritmusok szerint történik. A vizsgáztató szubjektivitását igyekeznek teljesen kivonni egy-egy állásinterjú során.
Ha viszont az állásinterjú feltételrendszere szigorúan definiált, úgy annak ismeretére „rágyúrva” jóval nagyobb esély teremthető például a pontos arcmimikák és válaszok reakcióidejének megtanulásával. Az állásinterjúra jelentkezőnek így ma már nem elég a szakmai kompetencia bizonyítása. A testbeszéd, a kommunikáció és a rejtett üzenetek ismeretével versenyelőnyhöz lehet jutni. És ahol kapitalizmus van, ott mindennek meghatározzák az árát. Ezt a tudást is meg lehet szerezni. Drága és kemény tanfolyamokkal akár évekig(!) csak egy-egy cég felvételi mechanizmusát is meg lehet ismerni és garantálni a pozitív elbírálást.
Egy IT-s podcastben erről beszélgetnek, ami az idősebb nemzedék számára egy teljesen érthetetlen világot ír le: