Egy családi legenda jutott eszembe.
Tomi, mikor fölállt és elkezdett járni, mindig volt mellette valaki, aki fogta a kezét. Így rögződött nála, hogy jobb kezét magasra nyújtva kell menni. Miután már egyedül is képes volt az állva maradásra, a kezét még akkor is jó darabig a magasba emelte…
A történet Jana kutyáról ugrott be: örökbefogadásunk után, kezdetben próbáltuk elszigetelni a külvilág borzalmaitól ( nem mutattuk meg neki OV-t 🙂 ), a lakásba szoktatás alatt, csak a kertbe vittük ki szükségét elvégezni. Most hogy már járjuk az erdőt, hiába megyünk 10-20 km-t, ha hazaérünk, rohan le a kert aljába, és csak ott pisil egyet. 🙂