„…Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet, s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.”
Bereményi Géza
Pár éve történt, hogy tartottam hazafelé a 137-es busszal. A buszozás élménye bennem még mindig egy kis gyermeki lelkesedést vált ki, amit tetéz az az öröm, hogy érzem a lábam alatt dübörgő lóerők gigászi erejét, ami csodálattal tölt el. A hegy tetejére felbiciklizni olyan embert próbáló feladat, ami igencsak igénybe veszi a combok és a vádli izomkötegeit. A bő félórás kínlódás helyett, csak hátradőlni az ülésben és élvezni hogy a dízel ereje dolgozik helyettem külön élvezetet jelent. Visszatérve a történetre: vagyunk páran a kis buszon, de nincs tömve a jármű. Mindenkinek jut ülőhely, bár a kettős üléseken is vannak párban idegenek. A buszmatuzsálem kitartóan végzi a dolgát, nagy sötét pamacsokat eregetve, lépésben, egyes fokozatban, remegve rója a métereket a meredek emelkedőn. És nekem csak nézni kell a tájat, figyelni az útszéli fák változatosságát. It’s a wonderful world. Az meredek emelkedő miatt a kényelmes hátradőlés még erőteljesebb értelmet nyer. Nem ülök egyedül, egy páros ülésen nézegetek jobbra-balra, míg mellettem egy fiatal srác unottan bámul ki az ablakon. ( Jó pár éve lehetett, mert tisztán emlékszem, hogy egy utas sem merült el okostelefonjában. ) A srác a többi utas jelenlétét teljesen kizárva a világából, előveszi a lakáskulcsát és elkezdi kedvenc zenekarának nevét belekaristolni az ablaküvegbe. Megérintem keményen dolgozó karját: „Nem zavar, hogy itt vagyok?”. Egy kicsit megdöbben, hogy egyáltalán valaki felfigyel rá. Talán elmormog egy rövid nemet, de komótosan csiszolgatja tovább kulcsát az üvegen. Én sokkal jobban meglepődöm, mert a valóság éles ellentétben áll a fejemben vetített forgatókönyvtől. Neki itt pironkodva abba kellene hagyni a vandalizmust. Próbálom más irányból: „Holnap te nem fogsz kilátni az ablakon”. Felhúzott váll és röpke válasz: „Nem ide ülök”.
A történet azóta többször eszembe jutott. Mi az az eltörölhetetlen vágy, hogy mindenáron nyomot akarunk hagyni magunk után? Halandóságunk kompenzálása? Honnan ered ez a késztetés?
Jutka gondolata áll legközelebb hozzám. Ő a múlt, a jelen és a jövő fogalmát úgy képzeli el, mint egy nagyon érdekes kiállítást. Sokan látták már előttünk. Most éppen mi csodálhatjuk az ÉLET fantasztikus mutatványait. De aztán nekünk is el kell hagynunk az előadótermet, mert rengetegen várakoznak még odakint. Nekünk egyetlen kötelességünk van: amit az előttünk lévők láthattak és megőrizték nekünk, arra úgy vigyázni, hogy a mögöttünk jövők is részesülhessenek ebben a csodában. Nem kis feladat, de nem is tűnik kivitelezhetetlennek. Akkor miért bukjuk el folyton? Miért kell szégyenkezve néznem a Z és az alfa generáció szemébe?
Senki nem fogja megbocsájtani nekünk azt sz.rkupacot, amit mi hagyunk rájuk. Miért is tisztelnének? Minden vádpontban igazuk van. Az őszinte megbánással nem lesznek kisegítve.
Tudom, hogy tetrális és olyan nagyképűnek tűnik, mintha egyedül én akarnám a keresztet magamra húzni, de azért legalább itt leírhatom: bocsássatok meg!