Álom

Nagyon érdekeseket szoktam álmodni. Néha annyira valóságos és összefüggő történeteket rak össze az agyam, mintha filmet látnék.

Álmomban felberregett ez a borzalmas csengőnk. (Mindig utáltam, de ezt legalább meghalljuk lent is. Olyan sokan meg nem járnak hozzánk.) Kibattyogok a kapuhoz, ahol áll két férfi. Mutatják a papírt, hogy a TESCO a törzsvásárlóknak egy kis zenei előadással kedveskedik. Őket küldték hozzám. Na, ilyet még nem hallottam. Köszönöm szépen, de megvagyok nélküle. Néznek rám: ők ebből élnek. Hát jó, gyertek be. Hoznak mindenféle hangszert, gitárt, furulyát, egy dudát és egy asztali ventilátort! Viszek még egy széket az íróasztalhoz, és kipakolják a cuccaikat. Az egyik srác elővesz egy vastagabb papírt, és az átlónál összetekerve egy tölcsért készít belőle. A kis papírtrombita csúcsát pedig beszorítja a ventilátor lapátjait védő rács közé, úgy, hogy a kúp csúcsa egy kicsit beérjen oda, ahol a lapátok forognak.
Érdekes, nem tudom, mi lesz ebből.
Elkezdtek zenélni. Szólt a gitár, hangoskodott a duda, énekeltek is, de nem különösebben zavart. Mivel én a kanapén ülhettem, ők meg nekem félig háttal, így közben rá tudtam nézni a notebookomra, hogy hol tart a telepítés, amit miattuk félbehagytam.
Belejöttek a zenélésbe, és teljes odaadással fújták a dudát, énekeltek és átélték az együtt zenélés különleges élményét. Irigykedve néztem és hallgattam őket.
A végén belekezdtek egy saját szerzeménybe. Egy balladát adtak elő egyikük meghalt gyermekének emlékére. Nagyon szomorú dal volt. A refrénnél mindketten teljes erőből fújták a ventilátort, aminek a lapátjai elkezdtek forogni. Ahogy megütötték a tölcsér csőrét, az a hangot felerősítve ritmusos dobbanásokat adott. Ehhez nagy erővel, könnyes szemmel fújták.

Aztán miután elhalkult az utolsó gitárhúr, és a duda is leengedett, csak a szakadó könnyekkel fújó fiúk sóhajtásai és a lassuló dobogás maradt…