A karácsonyi ünnepek a szűk családról, magunkról és a szeretetről szólnak. A befelé fordulás, a szeretet melegében fürdőzés élménye alkalmából ilyenkor mindig elolvasom egyik kedvenc szerzőm blogját is. Az öt évvel ezelőtt nyitott blog írásai az én betűfolyamaimmal össze sem hasonlítható minősége és stílusa számomra példaként szolgálnak. Az örömfutás kifejezés már önmagában szimbolizál egy életérzést. Olyan inspiráló, hogy gyakran csak ezért beleolvasok. Tudom, hogy Ő is olvasója blogomnak, így beidézve, talán rá tudom venni, hogy néha kicsit lelassulva, megfogalmazza mostanában felpörgetett és számomra követhetetlenül hajszolt életének néhány pillanatát.
Előzetes engedélyével teljes egészében ideteszem egyik írását, mely egy kicsit mindegyikünkről szól.
https://oromfutas.hu/mi-a-semmi/
Heidegger szerint a Semmi nem a létező ellentéte, mert nem “van”, hanem “semmit”, tudományos úton nem juthatunk el hozzá, mert csak a valóságon keresztül vizsgálódhatunk, ami már önmagában helytelen megközelítés egy olyan fogalommal szemben, ami ezen túlmutat. Hogy hogyan lehet mégis definiálni a Semmit, ha abban a pillanatban elrontjuk ezt, amint gondolkodni kezdünk róla, arról Heideggernek is, meg nekem is megvan a saját elképzelésünk. Én most csak az utóbbiról fogok beszámolni.
Amikor vizsgálni kezdek valamit, elsőként arról tájékozódom, hogy milyen módon tehetem ezt meg. Elkezdem a tanulmányozást, az okfejtéseket, majd a definíció egyszeriben megközelítéssé válik, amiből több is van, így több dimenzióssá válik az vizsgált kérdés. Ha igazán alapos vagyok, mindegyik megközelítést alaposan megismerem, ami aztán elképzelhető, hogy megint csak egy aspektussá válik, és újabb megközelítési módokat enged láttatni. Lassanként a megismerés összefonódik a véleményformálással, ami másféle témakörökből hozott tudásból és empirikus tudásból ered. Így darabolódik egyre kisebb csoportokra a vizsgált objektum. Azonban ahogyan egy kocka csokit is, elméletileg bármeddig felezhetünk, hiszen a számok a végtelenbe konvergálnak, gyakorlatilag mégis van egy pont, ahol már inkább megesszük (vagy ott hagyjuk). Na én így vagyok a Semmi kérdésével is, és sok minden mással is. Ilyenkor, a csoki analógiájánál maradva, eszem egy vattacukrot, egy gumicukrot és esetleg még egy túró rudit is, és ha még él egyáltalán bennem a csoki emléke, visszatérek rá, hogy mégis mit gondolok róla. Ez nem csak metafizikai kérdés, hanem életstratégia is. Így vagyok a szeretet, szomorúság, ambíció, elköteleződés és még sok más területével is az életnek.
Egyszer elmentünk a Mátrába, Anya, Apa és én. Az előzménye az, hogy egy francia Alpokban futó félmaratonra készültem, és minél több emelkedős futóedzést igyekeztem beiktatni, ezért beneveztem egy versenyre, amin Magyarország legmagasabb pontjára, a Kékestetőre kellett felfutni. Apa kísért el, és a verseny célállomásától – ahova Apa ugyanannyi idő alatt ért fel sétálva egy másik úton, mint én futva a szerpentines 24-es úton -, együtt séltáltunk le egy hegyi patak mellett az autóhoz. Ez annyira megtetszett mindkettőnknek, hogy nemsokára újabb utat szerveztünk az Ilona-völgyi vízeséshez Anyával együtt. Megbeszéltük, hogy én futni fogok, amíg ők sétálnak, és amíg én a vízeséstől tartok egy pár kilométeres kitérőt, ők is odaérnek a vízeséshez, és a visszafelé úton összetalálkozunk majd, de ha mégsem így lenne, telefonon egyeztetünk.
Leparkoltunk, elköszöntem tőlük, és kocogva belevetettem magam a Mátra lenyűgöző erdejébe. Elkezdett szemerkélni az eső. Sebaj, gondoltam, a fák nagyjából felfogják ezt a kis zimankót. Csakhamar zuhogni kezdett. Amint az erdő sűrűjébe értem, a térerő is elment, tíz perc múlva már bőrig áztam. Hideg nem volt, és ezek a körülmények egyébként sem szoktak különösebben zavarni futás közben, ezért csak azt sajnáltam, hogy Anyáékat viszont feltehetően annál inkább. Felelősnek éreztem magam, miattam jöttek el, és most valószínűleg kutyagolnak az esőben a hülye gyerekük miatt, akinek még a Pilis sem jó egy egyszerű edzésnek. El sem tudnak érni, hogy szóljanak, hogy visszamennek az autóhoz.
Úgy döntöttem, mégis tartom magam a tervhez, ha már eljöttünk idáig, valószínűleg ők is ezt akarnák. A fák mögött az égbolt fenyegetően sötétszürkébe borult, az ágak hajlongását mennydörgések kísérték. A vízesést gyorsan szemrevételeztem, majd továbbhaladtam a hegyoldalban futó úton. Kiálló gyökerekbe kapaszkodtam fel a bokáig érő sárban a völgyből a hegygerincre, távol mindentől és mindenkitől. A magamra utaltság hangulatát csak fokozta az égzengés és az a jellegzetes erdei esőillat, amit az ázott avar és leveleken ülő vízcseppek párolgása ad, na meg az, hogy valószínűleg jó pár kilométeres körzetben én voltam ott egyedül. Meg valahol Anya és Apa. Szedtem a lábam, a dübörgő égbolt mindannyiszor emlékeztetett rá, hogy a természet sokkal hatalmasabb nálam, és bár valós veszély nem fenyegetett, mégis elemi ösztönnel járt át egy különös, leginkább nyugtalansághoz hasonlító érzés.
A vízeséshez közeli tanösvényen leereszkedtem a völgybe. Már azon az úton jártam, ahol Anyáéknak is kellett volna jönniük. A hajamból csöpögő víztől nehézkesen figyeltem az utat, akár egy veteránautó ablakából, hátra-hátra pillantva, hátha a másik irányba haladtak, és még csak most mennek a vízeséshez.
Aztán egyszer csak megpillantottam Anyát. Az úttól jó pár méterre, a fák között állt Apa mellett egy fedett vadetető alatt. Az állványról két oldal folyt le a víz, ők pedig alatta álltak, úgy, mintha egy buszmegállóban várakoztak volna. Anya tekintete volt az első, amit megláttam. A távolba meredt, aggodalmasan nézett jobbra és balra, mintha az összes bükkfát, bokrot és cserjét egyszerre féltené a fenyegető mennydörgések kísérte villámlásoktól. Az egyik kezében póráz volt, J. ült a lábánál, a másikban egy alma. Apa mellette átszellemülten nézte a tájat, mint aki magába akarná szívni a pillanatot, örvendett a táj és a jelen szépségének, talán mosolygott is. Mintha Anya a külvilág felé tolmácsolná belső világát, míg Apa a külső világból építené fel a belsőt.
És akkor megértettem, hogy hogyan lehet a Semmit megközelíteni, ami túlmutat a valóságon, azon a lételméleti megközelítésen, ami attól különbözeti meg a valamit, hogy a nem-valamivel helyezi szembe. A Semminek az ellentéte az a pillanat volt, ahogy ott álltak ketten az eső elleni menedékben a bolygónak ezen a pici pontján, ami sokkal inkább a létezés értelmének egy pillanata volt, semmint logikus levezetése annak hiányáról, és meghatározásához el kell jutni a csokifelezés addigi pontjáig, amíg ennek része a meghatározó alany befogadókészsége.
Noha például a csönd fogalma nem meghatározható, amíg valaki meg nem töri valamiféle hanggal, a Semmi értelmezhető a Valami nélkül is, önnön nem-létezése kétszeres igazolást nyer: ha a Semmit a cselekmény tükrében vizsgáljuk, a jelenségektől mentes kiinduló állapotot találjuk, hiszen nem kell történnie valaminek ahhoz, hogy megtudjuk: semmi nem történik. De amikor valami mégis történik, már bizonyosan tudhatjuk, hogy előtte semmi nem történt. Amikor Anya és Apa meglátott a vadetető alól, és rám mosolyogtak, a háborgó természeti zajok hirtelen csenddé váltak, a különös érzés az egyedüllétben a szorongásból való megkönnyebbülés jelenségébe rendeződött, és tudtam, hogy ez már Valami.