Bevallom, régen kezdtem már filmet nézni ilyen elvárásokkal. A rendező korábbi munkái mind olyan érdekesek voltak, amik nyomot hagytak életemben. Nem akarom megírni a 218. kritikát. A neten most minden magára valamit is adó portál kritikát ír és magasztalja az alkotást. Van benne így valami trendiség is, ettől persze olyan szinten túl hypoltak már bizonyos műveket, hogy bennem is volt némi cinizmus.
A művészet deklarálása az én földhözragadt, materialista világomban nem egyszerű feladat. A művész egyik kiemelt sajátossága, hogy az emberi agy által felépített valóságot milyen szinten képes manipulálni. Ha megmutatok egy konkrét eseményt, adok hozzá hangot és pontosan leírom, hogy mikor, hol mi történik, akkor szinte teljes mértékben át tudom adni a befogadónak, hogy mire gondoltam.
A kétéves gyerek nagyon jót tud nevetni azon a jeleneten, amikor bejön a bohóc és a másik bohóc arcába dob egy tortát. Látja a jelenet humorát és könnyfakasztóan képes kacagni. Ugyanez a gyermek két évvel később már akkor meglátja a viccet, amikor a porond túloldalán feltűnik a bohóctárs a háta mögött tartott tortával.
Nem túl bonyolult példa, de jól nyomon követhető a tudat fejlődése.
Egyrészt a tanulás és tapasztalat. Már van letárolt emlékkép a tortáról. Ismeri annak halmazállapotát, színét, ízét. Kapcsolódik hozzá az ünnep méltósága. A torta körüli misztikum, ami azt különleges napot övezi, melynek egyik fénypontja a torta.
Van emlékkép arról, ami a torta varázsát szétrobbantja közvetve és közvetetten: a torta és az emberi arc fizikai találkozása.
Másrészt a virtualizáció.
Még nem történt meg az a predesztinálható esemény, amikor figyelt bohócunk arcába egy torta fog landolni. Ezt a momentumot fejben kell összerakni. A négyéves gyermek fölépíti fejben a teljes jelenetet, az egész már csak az ő virtuális világában létezik! Nem repült még a levegőben semmilyen torta, a gyermek pedig ugyan olyan jóízűen röhög.
A művész, jelen esetben a bohócok, már nem egy pontosan megmutatott eseményt mutatnak a nézőnek. A nézőt manipulálták olyan mértékben, hogy ő maga legyen képes összerakni jelenetet, továbbgondolni az események láncolatát. A néző úgy érzi, hogy saját maga alkotott egy történetet. Ami persze igaz is, hiszen az a jelenet, amin nevet, igazából nem történt meg.
A dekódolás élvezete.
A bohóc, a háta mögött tartott tortával egy rejtett üzenetet hordoz. Nem mondta ki senki, nincs konkrétan megnevezve, hogy mi a terv azzal a tortával. A néző mégis tudja, hogy mit akar vele csinálni. Anélkül hogy pontosan megfogalmazná, a gyermek megfejti a jelenetben elrejtett mondanivalót és a “titok” megfejtése külön élvezetet okoz. Ez a fajta megvilágosodás, mikor rájön egy összefüggésre, egy eddig ismeretlen titok a helyére kerül az agyban, bizonyára olyan hormonokat szabadít fel, melyre később is vágyni fog. Ezt az érzést szeretné újra átélni, ezért igényli – igényelheti, ha egyáltalán megismeri – később a mélyebb szintű üzeneteket.
És itt a művész munkájának egyik legnehezebb része. Van-e a nézőben már olyan felhalmozott tudás és tapasztalat, amire alapozni lehet? Milyen szinten kell felépíteni az előzményeket ahhoz, hogy az utalások, a finom kis célzások ne tévesszenek célt? A művész abban tud nagyot alkotni, hogy úgy képes elrejteni az üzenetet, pont annyi részletet hagy homályban, amiből a nézőkben azok a gondolatok fognak megfogalmazódni, amire az alkotó utalni szeretett volna, ugyanakkor ne érezze azt, hogy a szájába rágták a konklúziót. Ebből adódik, hogy nem létezik olyan mű, ami mindenkiben ugyanazt a húrt fogja megpendíteni.
A reáltudományokban nincs ilyen megkötés. Ott a közzétett információt pontosan meg lehet, sőt meg is kell fogalmazni. Ott a háttérinformációk leírása csak azért maradhat el, mert a szerző feltételezi, hogy olyan előképzettséggel rendelkezik a befogadó, ami már egy belépő volt ahhoz, hogy egyáltalán belekezdjen ennek a műnek a befogadásába.
A zene, ami csak egy érzékszerv ingerlésével tud manipulálni, még egyszerűbben képes modellezni ezt a gondolatmenetet.
A pici gyerekek találkozása a hangrezgések okozta gyönyörrel csodálatos boldogságot tud okozni. A “Csip-csip csóka” és a “Boci, boci tarka” dallamvezetése, annak egymásutánisága és a hangok frekvenciakülönbségeinek dekódolása felszabadítja azt a bizonyos hormont. Ugyanakkor ebben a korban még képtelenek dekódolni több hang egybecsengésének szépségét: a kánon teljes kakofónia számukra. A több szólam szépségének élvezetéhez már ismerni kell az alapdallamok okozta érzést, a hangokhoz már emlékképek tartoznak. A zenei fejlődést nem lehet átugrani. Az instrumentális jazz vagy Bartók elvontabb művei biztos számomra is egyszer kiváltják az öröm endorfinját, de addig még sok művet kell hallani a Zoltán Erikától induló lépcsőkön.
Végül teljesen elkalandoztam, így a film által keltett gondolataimat egy külön posztban fogom megfogalmazni.
Pingback: A sziget szellemei – Tusiblog