A huszadik század vége felé a vasfüggöny mögé születni kicsit más világnézetet adott nekünk útravalóként. A tiltott Nyugat varázslatosként, elérhetetlen álomként virtualizálódott a fejünkben. A nyugati határtól nem túl nagy távolságra még egész jó minőségben lehetett fogni az európai rádió- és TV-adókat. Még hallom a fülemben ezt a mondatot: “Itt a Szabad Európa Rádió a 16, 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon.”
Bár gyerekként, és egy kamaszodó bátty öccseként nyugatról én inkább a Luxemburg Rádió slágerlistáját hallottam többször. Az amerikai álom magyar megjelenését szerintem jól megmutatta Tímár Péter a Csinibabában:
Az elérhetetlen távoli nyugatot helyettesítette egy kicsit Magyarország vízfejű, centralizált fővárosa. A kisalföldről Pestre jönni egy ünnep volt nekem. A kisváros nem rendelkezett se villamossal, se trolival, se földalattival, a metróról nem is beszélve. Gyerekként izgalommal vártam, ha Budapest egyik csodáját, a mozgólépcsőt használhattam. A csörömpölő, sárga villamosok, melyek szerelvényei nyitott peronnal rendelkeztek, és akár korlát nélkül, menet közben le- és felugrálva is lehetett utazni, egy kisfiú álmainak netovábbja volt. A cabrió-élmény elbújhat a váci úti 3-as villamos falécekkel bordázott külső peronján utazás csodája mellett!
Győrből a mai 10-es úton lehetett csak megközelíteni a nagyvárost. Gyerekként egy iszonyú hosszú utazásként éltem meg, nem is bírtam ébren végig az utat. Azonban Budapest határában már fölébresztett minket Édesanya, hogy ne maradjunk le semmiről.
Budapesti belépő első csodája az “amerikai temető” volt. Amerikai, érted?! Budapesten még a temető is amerikai! És ahol az Amerika szó megjelenik, ott minden sokkal szebb és nagyobb. Azonban Solymár határában lévő temető nem csak az amerikaisága miatt volt különleges: az út túloldalán egy hihetetlenül magas hegy, óriási sziklaorommal magasodott a 15 méter magas Kálvária-domb szomszédságában felnövő kisalföldi gyerek fölé. A Nagy-Kevély sziklái és magassága ugyanolyan elérhetetlen volt, mint Amerika.
Tegnap elmentünk előtte ezeregyedszer is. Most a sebességmérőt figyelem itt mindig, mert traffipax figyel a temetőnél. Így lelassítva, nosztalgiával tekintettem a temető bejáratára.
Megfogadtam, hogy amikor 1002-szer ismét erre jövök, megállok és bemegyek. 1001-szer elmentem mellette, de soha nem voltam még bent. Amíg hazaértünk, ennek a posztnak a gondolata is megfogalmazódott a fejemben.
Leültem a gép elé és rákerestem. Kiderült, hogy nem is amerikai. Brit. Végülis mindegy. Nyugat, nyugat.
https://www.wikiwand.com/hu/Brit_katonai_temet%C5%91_(Solym%C3%A1r)
A katonai temetőkről is nagyot változott a véleményem. Fiatal férfiak, fiúk, férjek, apák és fiak teljesen értelmetlen tömegmészárlás áldozataiként számomra nem hősökként jelennek meg. Több ezer félig megélt élet, több ezer özvegy és árva fájdalma semmilyen büszkeséggel nem szembeállítható. De ez már egy másik poszt tartalma lesz…