Idén március vége egy lehűlést hozott és sok csapadékot. Amit a tél végi hirtelen tavasz és langyos meleg után mi nehezebben viseltünk el. Azonban a növények kirobbanó energiával indultak be a sok locsolástól. A parkok és sétányok fantasztikus színes virágszőnyeggel kedveskednek a szürke tél borongós, hosszú éjszakái után.
A vegetáció ilyen hirtelen jött berobbanása a városi kertészeket és közterületek fenntartóit is extra kihívás elé állítja. A járda repedéseiben, az útszéli padka mellett felgyülemlett porkupacban is utat tör magának az élet, apró hajtások zöldellnek ott is, ahol a mindent letérkövező, lebetonozó és aszfaltozó várostervezők ezt egyáltalán nem szerették volna. Ezek a kis virágzó növények csak a gaz és gyom megnevezéssel illetett, a mindent uralni vágyó ember számára, a rend elleni merénylet aljas támadói. A kelet-pesti oldalon a burjánzó zöldek színét valamiféle kutyatejféle sárga virága tarkítja. A budai oldal látszólag azonos képet mutat, azonban itt a sárga szín szinte kizárólag a pongyolapitypang-mezőtől tarka. A dübörgő fűkaszások hadserege nem képes felvenni a harcot ilyen frontális támadással szemben.
Az áprilisi szélben nagyon felemelő látvány, a hirtelen magasra nőtt fű hullámzása.
Hogy tud együtt élni a városi ember a természettel? Van-e lehetőség arra, hogy a túlcivilizált környezetünket valahogy mégis élhetőbbé tegyük? Nekem egyik szép példaképem a new yorki Central Park. A világ talán egyik legdrágább városának közepén, ahol dollármilliárdokba kerül minden talpalatnyi földterület, ott is az erős érdekképviselettel rendelkező városi közösség a mai napig szembe tudott menni a legnagyobb ingatlanbefektetőkkel. Hihetetlen látványt nyújt a felhőkarcolókat vonalzó pontossággal elhatároló zöldterület. Nem akarok most a hazai Natura 2000 területeken létesített NER-palotákról bosszankodni, vagy a Margit-sziget ősplatánjainak helyén létesítendő sportcentrumról…
Az én álmaimban azonban a város és a természet nem két egymástól elszigetelt élettér. A hollandoknál láttam először az élhető város megvalósításának egy csodás példáját. A huszadik század totemjeként definiálható, mindent felforgató személyautók itt, a sűrűn lakott területeken elfogadhatatlanul sok helyet, sok levegőt és sok életteret vesznek el az itt élők elől. Egy autóval egyedül közlekedő ember 150 embertársa oxigénfelhasználását égeti el és 20 fajtársa életterét foglalja el. Ráadásul a helyváltoztatás után, az autó a maradék 23 órában foglalja a helyet, kerülgetni kell, és értékes földterület elől takarja el az éltető napsugarakat. Egy kultúrnép ezt hamarabb belátta és itt korábban hoztak olyan intézkedéseket, mellyel sokkal jobban átterelték a helyváltoztatás eszközeit. A túlélés egyik záloga a tömegközlekedés és a jóval kisebb méretű, kisebb anyag- és energiafelhasználást igénylő eszköz, mint például a kerékpár.
Valamint az aszfalt és betondzsungel helyett minden létező hely „visszavadítása”, árnyékot és természetes párolgást biztosító növények telepítése. Itt láttam először a zárt pályás villamosok alatti terület füvesítését. Ez az ultrechti városkép is olyan békét és nyugalmat áraszt, ami nem a menekülés gondolatát hozza elő a képre tekintő emberből.
Ezt az érzést hozza elő bennem az óbudai 1-es villamos pályaszakasza is. Bár az alábbi képen már a füvet lekaszálták, de a pongyolapitypangok már másnap tündököltek itt a legforgalmasabb út közepén.
Szerettem volna mozgóképre rögzíteni, ahogy a mosolygósra festett villamos a lámpájáig érő, hullámzó fűben tolja maga előtt a kevélyen ágaskodó sárga virágokat, de akkor pont nem tudtam kamerázni, így csak ez én emlékezetemben maradt meg ez a vidám kép…