A mérce.hu, — aminek indulásától olvasója és aktív támogatója, előfizetője vagyok — kezd egy bázisává válni olyan civil és baloldali értékrendet követő erőknek, mint a “Város mindenkié!”, “Partizán”, “Tett”  és a “Balra át!”.

Egy tömör, de szerintem egész jól összeszedett cikket találtam. (Tudom, számok vannak ebben is, de nem olyan sok!) Rávilágít arra, amit én az világnézetemben is gondolok. Nem fog a világ attól megváltozni, ha én nem veszek szívószálat. Nem lehet a társadalmat az egyén lelkiismereti döntéseivel irányítani. Együtt gondolkodással, közösen meghozott döntésekkel tudunk csak érdemleges változást elérni.

A közlekedést szoktam erre példának felhozni.

Hogy a városban biztonságosan közlekedhessünk és ki merjük engedni gyerekeinket az utcára, el kell fogadni, hogy senki ne mehessen 120-al a járdán. Ezt közösen meghozott szabályokkal tudjuk elérni. Ez a teljes közösségre vonatkozó szabály az egyén szempontjából nem biztos hogy jó. Például a buszsávban 80-al sokkal hamarabb előrejutok, mint a sok “hülye proli”, akik elé így be tudok vágni. Aki áll a dugóban, ami még lassabban halad a buszsávból betolakodók miatt, valójában sokkal rosszabbul jár. A rendszerbe be kell építeni a motivációt és negatív motivációt, azaz a büntetést is. Ha 500eFt-ba kerül, hogy a buszsávban előzök, lehet, hogy meggondolom. Itt az egyéni példamutatásnak ugyanúgy semmi szerepe: senkit nem érdekel, hogy ha én tüntetőleg 3 órát várok szabályosan, ha mindenki jobbról beelőz.

Na be kell fejeznem, mert kezdődik az iskola. Ma lesz az első nap! Jutka biztos csomagol tízórait. Nagyon izgulok.

Igen a link és a cikk:

https://balraat.merce.hu/2020/09/06/az-ujrahasznositas-hazugsaga/

 

Az újrahasznosítás hazugsága

Weiler Vilmos

 

Műanyagmentes július, csomagolásmentes boltok, vegán- és bioélelmiszerek az üzletekben, tudatos vásárlás és miegymás: ha volt pozitív változás az elmúlt néhány évben a világon, akkor az mindenképpen a környezetszennyezés és a természet megóvásának központi kérdéssé válása. A sorra pusztító természeti katasztrófák és a szemmel látható felmelegedés azokat is rádöbbentette a klímaváltozás veszélyeire, akik néhány éve még legyintettek a téma hallatán. A Fridays for Future, az Extinction Rebellion és a hasonló mozgalmak felfutásával – amíg a koronavírus el nem felejttette a társadalommal a komoly problémákat – valódi nyomás helyeződött a politikusokra és a vállalatokra, hogy lépéseket foganatosítsanak a témában.

De van-e bármi őszinteség abban, amit a nagyvállalatok környezetvédelem alatt próbálnak eladni?

A második világháború utáni gazdasági fellendülés lényege a tömeges fogyasztói társadalom kialakulása volt a nyugati világban. Ez azt jelentette, hogy az egyéni jólét mértékét leginkább a megvásárolható fogyasztási javak mennyiségében lehet mérni: minél gazdagabb valaki, annál többet tud a boltban vásárolni.

A hetvenes évektől, ahogy a fogyasztási javak gyártási mennyisége az egekbe szökött és a hagyományos anyagokból már nem lehetett őket előállítani, a cégek fokozatosan elkezdtek átállni a műanyag használatára. Ahogy pedig rájöttek arra, hogy ezeknek a termékeknek a létrehozásában már nem is a gyártás, hanem a tervezés és a marketingelés a költséges, fokozatosan csökkentették azoknak az élettartamát és vezették be a tervezett elavulást.

A hetvenes évektől kezdve a világszinten megtermelt szemét mennyisége exponenciálisan növekedni kezdett. Ahogy a fejlődő országokba fokozatosan elért a globalizáció és ahogy a volt szocialista országok is átálltak a piacgazdaságra, úgy lett immár a világ minden táján a jólét szinonimája a fogyasztás. Ez a fogyasztás pedig legtöbbször olyan tárgyak megvásárlását és elhasználását jelenti, amikre korábban vagy egyáltalán nem volt szükség, vagy sokkal hosszabb használatú eszközökkel is ki lehetett váltani.

A szeméttermelés a legfejlettebb országokban már közvetlen a második világháború után, a világ többi részén pedig legkésőbb a kilencvenes években kezdett problémát jelenteni. Ahogy Joshua Manson Against Recycling című, Jacobin-ban megjelent cikkében kiemeli, az Egyesült Államokban már az ötvenes években betiltottak bizonyos egyszer eldobható üvegeket. Az italgyártók az ilyen törvényekre azonban annál erősebb lobbival válaszoltak, mikor a tiltás helyett az újrahasznosítással és a vásárlók felelősségének kiemelésével kezdtek el kampányolni.

Ez a kampány pedig azóta is tart.

 

Az újrahasznosítás, mint mítosz

Az újrahasznosítással kapcsolatos elképzeléseink nagyrészt naiv álmok. Olyan képek, amiket pontosan a nagyvállalatok marketingkampányainak köszönhetően hittünk el. Az igazság az újrahasznosítással kapcsolatban valójában az, hogy:

• a hulladékként kidobott anyagok nagy része egyáltalán nem újrahasznosítható
• azok az eldobott tárgyak, amik többfajta anyagból vannak, általában nem újrahasznosíthatóak vagy csak nagy energiával / emberi szétszereléssel
• a szelektíven gyűjtött anyagok begyűjtése, elszállítása, szétválogatása, megtisztítása majd új alapanyaggá olvasztása sokszor több energia és károsanyag-kibocsátás, mint új alapanyag felhasználása
• még az újrahasznosított anyagok nagy részéből sem lehet megint az eredeti fogyasztási javakat előállítani, csak valami kevésbé értékes mellékterméket.

Arról, hogy pontosan melyik anyagokat milyen energiaigénnyel és milyen hatékonysággal lehet újrahasznosítani, számtalan tanulmány jelent meg. Ezek a tanulmányok kimutatják azt, hogy az újrahasznosítással ugyan lehet csökkenteni az újonnan felhasznált nyersanyagok mennyiségét, de közel sem lehet kiváltani sem azt, sem pedig a szeméttermelést.

Bár az Egyesült Államok ebben a témában sem a legélenjáróbb állam, az ő példájuk talán jól mutatja, mennyire sikeres az újrahasznosítás: a US Environmental Protection Agency adatai szerint a kilencvenes évek óta ugyan egyre több hulladékot hasznosítanak újra, a földbe elásott hulladék mennyisége azonban csak elhanyagolhatóan csökkent (17 év alatt 4%-kal).

És mi történik az újrahasznosításban egyébként kétségkívül világbajnok Németországban a szelektíven gyűjtött hulladékkal? A német szövetségi környezetvédelmi hivatal (Umweltbundesamt) adatai szerint a műanyaghulladék 60%-a válogatás után a szemétégetőkbe kerül. A többi 40% egy részét külföldre (például Malajziába) exportálják, s még a maradéknak a szennyezett része is újabb válogatás után elégetésre kerül. Végül csak a kiválogatott műanyaghulladék 17%-ából készül megint műanyag, aminek nagy része ráadásul alacsonyabb értékű és felhasználhatóságú, mint az eredeti volt. A háztartások által szelektíven gyűjtött és kidobott csomagolóanyagoknak pedig szinte elhanyagolható részét tudják újrahasznosítani.

Minél mélyebbre ásunk az újrahasznosítás hatékonyságával és működésével foglalkozó tanulmányokban, annál sötétebb kép fog elénk tárulni. A számok ugyanis azt mutatják, hogy az újrahasznosítás, bármennyire is jól hangzik, borzalmasan rossz hatásfokkal működik, a szelektív hulladékgyűjtés lényege pedig a legtöbbször csak az, hogy éghetőség szempontjából csoportosítva kerüljön elszállításra a szemét.

 

Ki a felelős a bolygó tönkretételéért?

Egyáltalán nem véletlen, hogy az újrahasznosítás fogalmával és elképzelésével éppen azok a nagyvállalatok kampányolnak leghangosabban, akik a szemetet megtermelik. Azzal, hogy a diskurzust a szeméttermelésről annak gyűjtésére és újrahasznosítására helyezzük át, a felelősséget is a gyártók helyett a vásárlókra helyezzük, anélkül, hogy feltennénk a kérdést: vajon van-e választásuk a fogyasztóknak a normális dolgozó életvitel mellett a megvásárolt szemét mennyiségével kapcsolatban?

Vannak olyanok, akik megkísérelnek nagyvárosokban szemétmentesen élni, de ezeknek az embereknek általában privilegizált, felső középosztálybeli fogyasztók, akik egyrészt anyagilag megengedhetik maguknak a válogatást, másrészt van annyi szabadidejük, hogy ezzel foglalkozzanak. Ez a két feltétel pedig egyrészt már ki is zárta a lakosság nagy részét, azoknak, akik a mindennapi betevő beszerzése is nehézséget okoz, nem fog eszükbe jutni szemétmentes boltokat keresni. S ezt, azaz egy jólétet alapvetően fogyasztással azonosító társadalomban a környezet védelmét a fogyasztásról (tehát jólétről) való önkéntes lemondással elérni jobbára lehetetlen feladat.

Amikor a múltban a kormányok valódi sikereket akartak elérni a környezetvédelem terén, akkor pontosan megértették, hogy nem az embereket, hanem a nagyvállalatokat kell megszabályozni. Amikor a dezodorok hajtógáza miatt alakult ki ózonlyuk, akkor a kormányok nem szép reklámtáblákon kérték az állampolgárokat, hogy ezentúl büdösen menjenek dolgozni, hanem megegyeztek és nemzetközi szinten tiltották be ill. korlátozták a CFC gázok előállítását és használatát.

Azaz megtették azt, amit az eldobható műanyagokkal is meg lehetne tenni: egészen egyszerűen betiltani őket

és arra kényszeríteni a vállalatokat, hogy helyettesítsék felhasználásukat újrahasznosítható, lebomló vagy tartós anyagokkal.

 

Egy zöld gazdaság kialakítása

Ahogy a klímaváltozással kapcsolatban új korszakhoz érünk és ahogy a természeti katasztrófák egyre nagyobb mértéket öltenek, úgy kell szembenéznünk azzal, hogy a hamis zöldek és a kormányok a valódi, rendszerszintű változás és az óriásvállalatok megszabályozása helyett a fogyasztói társadalom dolgozóit, az újra nem hasznosítókat hibáztatják. Ebben pedig teljes az egyetértés a magukat zöldre festő kormányok, neoliberális politikusok és óriásvállalatok között, miszerint mindenki felelős, csak ők nem.

E cikk szerzője természetesen nem azt mondja, hogy ne hasznosítsunk újra, hiszen ez mindenképpen az első lépés ezen a verejtékcseppekkel szegélyezett úton. Igyekszik azonban felhívni a figyelmet arra, hogy ez sem a globális felmelegedést nem fogja megállítani, sem a világ szeméttel való elárasztását nem fogja megakadályozni. Ez arra jó csak, mint árvíz idején vödörrel önteni vissza a vizet a gát túloldalára.

Akkor mégis mit tehetünk mi? Azt, hogy újra meg újra felhívjuk a figyelmet a keserű, de annál igazabb valóságra, miszerint az egyéni cselekvés a környezet védelme érdekében alig ér valamit. És hogy kidolgozzuk annak a menetét, hogyan lehetne az egész gazdasági és termelési rendszert úgy alakítani, ahogy az szükséges a környezet megóvása érdekében.