A reggeli kutyasétáltatás, kocogás, erdőfürdő egy olyan rítus az életemben, aminek minden perce maga az ÉLET. Ott vagyunk együtt Janával és együtt követjük a az erdei életet, az élő erdő változásait napról napra. Az ösvény amin belépünk a zöld rengetegbe már akkor is más képet mutat, amikor egy félórás kis kör után visszafele jövünk. Az erdő pedig maga az élet, a változás, a burjánzó biodiverzitás. Ha ott vagy lélekben is és figyelsz, elképesztő változatosság tárul eléd. A növények terjeszkedése és harcuk a napfényért látványos kuszaságként és egymásba gabalyodásként mutatkozik meg a kívülállók számára. A maradék területeket gyorsan elbitorolják az erdei kisebb fűfélék és apró virágocskák. A korhadó famaradványok árnyékában pedig a gombák ezer faja bontja le a körforgáshoz szükséges tápanyagokat. Aztán egy kicsit más idősíkon bevillan a képbe mindenféle bogár, pókok, madarak, ritkán erdei siklók, cickányok, nyulak, őzek, rókák, vaddisznók is.
Míg én próbálom megragadni az erdő élethullámzását, Jana, mint alfagenerációs, kanapén nevelkedett kutya, nem mindig érti, hogy miért kell az anyagcsere elvégzett feladatain túl további kilométereket megtenni. Ezt értésemre is tudja adni. Leül az utca közepén és várja, hogy majd úgyis visszajövök. Volt már hogy a hideg, ónos esőben én sem tudtam nagyobb körre rászánni magam, így engedtem akaratának és visszamentem hozzá. És mivel ez néha működik, szabályként be is épült az életünkbe. Ő leül az utca közepén és várja hogy elmenjek a sarokig. A sarkon eltűnök. A játékká alakult szokás következő lépése az, hogy ha már elvesztett szem elől, gyorsan nyakába veszi a lábát és odarohan, hogy el ne veszítsen. A sarokra érve igazán boldog, amikor konstatálja hogy még élek, és éppen egy most érő fosókaszilva bő terméséből lakmározom. A találkozásnak persze én is nagyon örülök, így ilyenkor gyorsan ölbe veszem. Jó érezni a meleg testét, jó ahogy hozzám bújik. Ölelgetem, szaglászom. Nincs ebben semmi tudatos nevelési célzat. És ha már így alakult, kicsit kinyújtom az egymásra találás élményét, és ölben viszem egy kicsit. Így a karomban tartva lépünk be az erdő kapuján, a folyondárokkal lezárt “zöldfolyosóra”. Az ösvény, ami bevezet, csak annyira ösvény, hogy a növényzet nem eredménytelenül próbálja visszahódítani a lépteimmel elrabolt területet. Csalánok, katáng, lapu és szamárkóró buja rengetege takarja el avatatlan szem elől az utacskát. És most egy szép, termetes bogáncs dúsan megrakott gömböcskéi hajlanak a lábam elé. Karomban Janával belépünk a fakoronák kupolájának védelmébe. Hazaérkeztünk. Ismét itt vagyunk a hűvös, árnyas lombok alatt. Még viszem pár lépést, aztán kisebb ösztökéléssel szabadon engedem. Még párszor próbálkozik, hogy a karom kényelmében tegye meg inkább az utat, de aztán ő is elmerül valami érdekes illatban, vagy csak unottan, beletörődve követi lépteimet.
De e hosszúra nyúlt bevezető csak azért kellett, hogy Jana tanulási képességeit leírjam.
Van úgy, hogy az utcai játék nem jöhet szóba. Ha többen együtt megyünk, akkor folyamatosan követ minket. Így a sarki egymásra találás és az ölbe vett szorongatás is elmarad. Ekkor csak szomorúan követ minket, tudomásul véve hogy elmaradt az az intim pillanat.
Mi belépünk az ösvényünkre.
Ő megáll az ösvény előtt. Nézi a bogáncsot. Ez valami szörnyű, gyilkos növény lehet. Hiszen a gazda mindig csak a karja védelmében emel át efölött a szörny fölött! Hívjuk, de nem mer bejönni. Keresi a kerülőutakat. Sűrű folyondárok zárják le a kikerülés lehetőségét. Egy darabig még tétován keresi a megoldást, végül bátran beleveti magát a szamárkórók és számomra ismeretlen vadnövények dzsungelébe, a félelmetes bogáncsot nagy ívben elkerülve talál vissza az ösvényre, hogy ismét a biztonságosnak vélt közelemben lehessen.
Miközben az úton találkozunk mindenféle növénnyel, többek között rengeteg bogánccsal is.
De azt az egyet megtanulta tisztelettel vegyes félelemmel kezelni.