Harari egy érdekes gondolatot fogalmazott meg, amivel pár évvel ezelőtt találkoztam. A mezőgazdaság kialakulása előtti őseinkről kevés lelet maradt fenn, de a talált koponyamaradványok alapján a mai homo sapiensnél nagyobb agymérettel rendelkeztek. A főként gyűjtögető és vándorló hordában a túléléshez rengeteg információt kellett tárolnia. Az összes növényt ismerni, melyik ehető, melyik nem, mi az amelyik hasmenést okoz, melyiktől szédülünk, melyik mikor és hol kereshető. A mezőgazdaság alapvetően megváltoztatta életformáját. Elmaradt a vándorlás. Szükségtelenné vált a tájékozódás képessége, ahogy a rengeteg növény ismerete sem szolgálta már a túlélést. A felesleges dolgokra a természet nem pazarol erőforrásokat, így természetes hogy a nem használt funkciók elsorvadnak. Ma, ha egy embert kitesznek egy erdőben, akkor „Survivor” név alatt egy milliárd embernek eladható valóságshowként csodálják embertársai. A kisebb agy miatti kisebb koponyaméret miatt kevesebb nő halt bele a szülésbe, így valójában ez evolúciós előnyként javított populációnk növekedésében. Egyébként a farkas ősöktől származtatott kutyáknál ugyanez a folyamat jól nyomon követhető, hiszen a kutyák ősei ma is a szabadban fellelhetőek. És igen, a farkasoknak is nagyobb agyméretre van szükségük a túléléshez. A házasítás azzal is jár, hogy a kényelemben tartott és óvott faj rengeteg képességét elveszíti, ami a vadonban nélkülözhetetlen.
A természetben is rengeteg példa fellelhető arra, amikor a két különböző faj egymásra támaszkodva szimbiózisban képesek nagyobb túlélési esélyt teremteni maguknak. A levéltetveket fejő hangyáktól a gyökerek és gombák hálózatáig lehet sorolni a példákat. A szimbiózisban az egyik fél valamilyen képességeit elhagyva támaszkodik a másik fél szolgáltatásaira. E társulások már egységként állnak szembe minden kihívásnak.
A növények számunkra lakhatóvá varázsolták a Föld gyilkos közegét, az ő fotoszintetizáló képességüknek köszönhetjük a létezésünket. Ők már évmilliókkal azelőtt éltek és szaporodtak, mielőtt az első oxigént belélegző élőlény megjelent, így ennyivel előttünk járnak túlélési stratégiák megalkotásában.
A növényi intelligencia köti le mostanában a figyelmemet. Az etnobotanika oldaláról közelítve Harai következtetéseihez találkozik két elmélet. És elérkeztem a címben jelzett búzához. E kalászos fűféle már az emlősök megjelenése előtt a túlélésért zajló küzdelem aktív versenyzőjeként próbált magának helyet szorítani a földi bioszférában. És ahogy a beporzásra váró virágok megnyerik maguknak a méheket, úgy jelent meg a búza életvonalában az ember. Ha a búza szemszögéből tekintünk e főemlőssel való találkozásra, kirajzolódik egy stratégia, amivel a növény rá tudja venni e magasabb rendűnek tekintett fajt arra, hogy aktívan részt vegyen a búza DNS-ének elterjesztésében. Ha erre az egymásra-találásra, mint szimbiózisra gondolunk, már megkérdőjeleződik a ki kit használ ki fogalma. A gabonatermesztéssel megtöbbszöröződött az emberek energia ellátása. Hirtelen óriási mennyiségű szénhidrát állt rendelkezésre. Ugyanakkor a gyűjtögetés drasztikus visszaesésével a tápanyagok változatossága is elveszett. Az emberiség a gabona függésébe zuhant. Egy nagyobb szárazság vagy jégeső a termés elvesztésével járt, ami éhezést, háborút és az emberi populáció visszaesését jelentette. A mezőgazdasági, monokultúrás termelés magasabb hozamát a rendkívül magas rizikófaktor veszélyezteti, amivel már nem tud mit kezdeni az ember, mert elfelejtette a gyűjtögetésből pótlás képességét.
Nehéz szembesülni ezzel a gondolattal, hogy a páratlan technikai fejlődés ellenére az ember egy revolúciós folyamatban rengeteg képességében elsatnyult. Eddig abban a tudatban voltam, hogy fizikailag többet bírtak őseink. A futás nekik a túlélést jelentette: aki nem érte utol áldozatát, vagy nem volt képes a ragadozó elől elszaladni, annak DNS-e gyorsan kikerült a játékban lévők versenylistájából. Valószínűleg a hőingadozást is csak egy erőteljesebb szőrzet hőszigetelése segített túlélni. De hogy még okosabbak is voltak?!
E gondolatmenetben pedig elérkezünk egy nagyon érzékeny témához. Az empátia, a tolerancia, a segítőkészség és az élet szentsége nem evolúció-kompatibilis. Minél életképtelenebb egyedeket próbálunk életben tartani, annál több ilyen hibás gén terjed el a populációban és rontja a faj túlélési esélyeit. Az orvostudomány nélkül már én sem blogot írnék most és adtam volna át génjeimet gyermekeimnek. De innen gyorsan eljutunk a Mein Kampf eszméihez, ami tőlem a lehető legmesszebbre áll.
Az azonban biztos, hogy a túlnemesített gabonafélék már ugyanúgy képtelenek lennének nélkülünk életben maradni, ahogy mi sem tudnánk nyolc milliárd ember élelmezését biztosítani hiányukban.
Szerintem ebben a megközelítésben az okozza neked a meghasonulást, hogy egy tengelyen próbálod értelmezni a jó-rossz, fejlődés-visszafejlődés jelenségét, holott az élet színes valóságában ezek az ítéletek nem léteznek. A modern ember szemlélete, neveltetése, hangoltsága, hogy azt keressük, hogy hogyan lesz valami „még jobb”. Fejlődés, növekedés, maximalizálás, tökéletesítés: ezek az irányt mutató eszméink minden területen. Holott az objektív valóságban (itt most az emberi elme szűrőjétől független valóságra célzok, ami persze elméleti, így akár fiktívnek is nevezhetjük), ezek nem értelmezhető fogalmak. Ebben a tágabb kontextusban relatív mi a „jó” vagy a „tökéletes”. Vagyis az, hogy tegnap erre a készségemre támaszkodtam, ezért ez fejlődött, ma meg másra, és most ebben erősödöm, az élet szempontjából mindegy. Talán épp az az élet, hogy ennek a sokféleségét tapasztaljuk.
Lehet, hogy az aktuális kísérlet éppen az, hogy egy egyeduralkodó elme, amely minden áron növekedni akar, mit kezd a fizikai környezetével, és amikor már közel van a game overhez, milyen következtetéseket von le és hogyan működik tovább. Lehet, hogy erre a szélsőségből adódó kényszerre is valami olyan válasza van az életnek, amit nem látunk jönni, ahogy a búza sem sejtett semmit még tízezer évvel ezelőtt…🙃