A környezetünkkel kialakított szorosabb kapcsolat egy fantasztikus világot nyit meg a szemlélődő ember számára. Az erdei sétáink kötelező menetrendjéhez már hozzászoktak a szomszédaink és az állatok is. Két gerlepár is üdvözöl és érdeklődve figyelnek minket ha odaérünk. A feketerigókkal kissé távolságtartóbb kapcsolatban vagyunk, de határozottan érzem, hogy felismernek és megkülönböztetnek minket. Pont tegnap történt egy nagy dráma, ami miatt közös szálon futott az életünk néhány percig. A kertbe kilépve a feketerigó éktelen ricsajjal kiabálva odajött hozzám panaszkodni. Hangosan kiabált mellettem és láthatóan követelte hogy menjek arra, amerre vezet. Fölmentünk az útra, ahol Ekci, a szomszédunk cicája cincálta a tollasodó, de már élettelen fiókát. Ő a zsákmányát féltve gyorsan besurrant az autó alá, a rigó pedig a bodza ágairól perelt velem. Azt nem mondom, hogy értettem minden szavát, de éreztem a fájdalmát. Nem tudtam megvigasztalni. Pedig szívesen segítettem volna neki, de már elkéstünk.
Pár évvel ezelőtt, egy csikorgó hideg téli napon a cinegék próbáltak velem kommunikálni. Mikor elindultunk, a cinegék hangos ricsajjal követték lépteimet, körbevettek és szinte rám szálltak. Jól esett a közeledésük, de nem értettem a céljukat. A kis csapat olyan zsivallyal vett körbe, hogy teljesen elterelte a figyelmemet, nem néztem a lábam elé. Véletlenül léptem a pocsolya jegére, amit korábban gondosan kerültem: olyan érzés, mintha tönkretennék valamit, szétrombolnám a gondos jégkristályok alkotását. Azonban akkor hangos reccsenéssel merült el bakancsom sarka a feltörő vízben. A kis madárcsapat pedig azonnal lecsapott. Pont ezt akarták elérni! Szomjasak voltak, de a vastag jeget csak én tudtam feltörni nekik, ami az iható víztől elzárta őket.
Az ember és az állat közötti kapcsolatfelvételnek egy még érdekesebb példájára találtam a most olvasott könyvemben.
Az észak-mozambiki hatalmas Nyasza Nemzeti Rezervátum 42 000 négyzetkilométeren terül el, amelyen szavannák, erdők és vizenyős területek váltják egymást. Ez a régió már évszázadok óta közismert az itt termelt méz minősége miatt, amely a yaók számára, akik a vadmézet a baobab- és egyéb magas fák ágai között gyűjtik, egyszerre a legfontosabb táplálék és a legértékesebb termék. Ám ehhez a munkához szükségük van egy kis segítségre, hogy a fészkeket meg tudják találni, mert azok sokszor a fák magasabban lévő ágai közt rejtőznek.
A Nyasza egy másik lakója a feketetorkú mézkalauz – egy kis testű, barna madár, jellegzetes rózsaszín csőrrel. A mézkalauzfélék különleges tulajdonsággal rendelkeznek: képesek megemészteni a méhviaszt, amely gazdag tápanyagforrás. Ám a vadméhek fészkei kívülről kemények, és nehéz a falukat feltörni, az ízes viaszt jól védi. Ezért megtanultak segítséget kérni.
Amikor a szavannán emberekkel találkoznak, a mézkalauzok sajátos hangot adnak ki, amely különbözik a szokásos párzási vagy területfoglaló hangjaiktól, ezzel hívják fel magukra az ember figyelmét. (Az éhes madarak akár el is repülnek a yaók táboraiba, hogy közvetlenül elhívják őket.) Ha sikerült felkelteni a vadász érdeklődését, a mézkalauz szálldosni kezd fáról fára, folyamatosan hívogatja a mögötte haladó embert. Amikor olyan fához ér, amelyben méhviasz található, várakozásteljesen leül egy közeli ágra – ahol akár a vadász nyilai is elérnék. De míg a yaók rendszeresen vadászszák a hasonló méretű madarakat a húsukért, a mézkalauzokat nem lövik le; ehelyett együttműködnek velük. A madarat követve megtalálják a méhfészket, felmásznak a fára, kifüstölik a méhrajt, feltörik a fészket egy szekercével, hogy megszerezzék a benne rejlő mézet. És ha ők megszerezték, amit akartak, a mézkalauz is nekiállhat lakmározni a méhviaszt és a megmaradt méhlárvákat.
Az ember és a madár közt kétirányú kommunikáció folyik. A yao mézvadász is keresi a mézkalauzokat, és megkülönböztetett hanggal csalogatja őket: a pergetett brrr hangot időnként egy-egy lihegő hümmögéssel szakítja meg:
Brrrrr-hm
Brrrrr-hm
Brrrrr-hm
A kutatók, akik több másikkal együtt felvették és lejátszották az erdőben ezt a hangot, azt vették észre, hogy az a yao vadász, aki ezt a brrrrr-hm hangot adja ki, kétszer akkora eséllyel talál mézkalauzt maga mellé munkatársnak, mint az, aki más hangot kiadva próbálja magához csalogatni őket. Ez több, mint egyszerű hang: specifikus hívás, amit akár szónak is nevezhetünk, mert a madarak ekként ismerik fel. Ráadásul az a vadász, aki mézkalauzzal társul, ötvennégy százalékos valószínűséggel talál méhfészket, ezzel ellentétben az, akinek nincs segítsége, csupán tizenhét százalékos esélyre számíthat – ami mutatja, hogy az együttműködés nyilvánvaló előnnyel jár mindkét résztvevő számára.
Mi is tapasztaltuk téli madáretetéskpr. Mikor reggel nem időben tettem ki napraforgó magot, vagy dél körül elfogyott, először értetlenkedő ide-oda röpdösés kezdődik, majd ha kinyitjuk az ablakot a nagyon közeli fenyőfára települ át a csapat. Régebben cinkék, züldikék, idén télen a tengelicek szabályosan elfoglalták az etetőt, olyanok voltak mint mi, ha már nem ettek, akkor is ültek benne és ha, cinke vagy zöldike közelített elzavarták. De a nagyobb testűek a kisebbeket is.
Szóval tisztes távolban várakoznak, szabályosan végignézik, amíg megtöltjük az etetőt, aztán ablak becsuk, de még előtte halljuk a máskor nem használt füttyentést, hogy hahó srácok újra van kaja!
Most már csak az a kérdés és ezt a tudomány még nem magyarázta meg, vagy csak a szkeptikus fejem nem érti, mert nem olvastam elég tanulmányt, hogy hogy a fenébe mi kezdtünk el beszélni, írno, olvasni és a többiek miért nem, hisz ők is ugyanúgy tudnak kommunikálni, érzelmet kifejezni, “érezni” nagyon egyszerűen gondolkodni. Bár az, hogy összerakják a cinkék, hogy te rálépsz > pocsolya beszakad > lehet inni, hát….nem hinném, hogy “primitív” gondolkodás lenne. Néha az az érzésem sok ember nem képes ennyi elvonatkoztatásra. Most hagyom abba e szép témát, mert nem akarok eljutni a magyar választóhoz…már eljutottam:)