Olvasom Jordán Ferenc új könyvét. Többször említettem már itt a blogon, mert tényleg nagyra értékelem ezt az embert. A Magyar Tudományos Akadémia oldala szerint is az elméleti ökológia kutatója. Az ökológia tudománya számomra olyan magasságokban lebeg, amiből földi halandóként csak annyi misztikumot látok, mint amennyit a színházrajongó a függöny résén belesve lát az őáltala csodált világból. Az emberi gondolkodásnak és tudásnak egy fokmérőjeként tekinthető, hogy a rendszerszintű gondolkodásban milyen magas fokon áll valaki. Mennyire képes az adott területet sokkal magasabb perspektívából, a kapcsolódó tudományokkal együtt analizálni. Jordán Ferenc ezt a módszertant és tudást próbálja nekünk, félanalfabétáknak átadni. A környezetünk komplexitását elméletileg is lehetetlen teljes egészében leírni. Példaként csak a meterológia ráhatása az egyes biológiai folyamatokra, a fizikai, kémiai és matematikai ismeretek teljes spektrumát felöleli. És a környezeti változások is csak egy töredékét adják egy-egy folyamat végkimenetének. A genetika, az etológia által determinált döntések felett még a politika, az antropológia, szociológia és kulturális, történelmi hagyatékunk is meghatározó. A kutatások célja a mesterséges intelligencia felhasználásával, különböző hálózati topológiák bevetésével próbálja környezetünkben zajló folyamatokat leírni. A folyamatok lényege az ok-okozati összefüggések feltárása. Hiszen amíg nem értjük egy gép működését, addig teljesen reménytelenül állunk csavarhúzóval a kezünkben, hogy mit kellene megnézni ahhoz, hogy a szerkezeten bármit korrigáljunk. Márpedig ezt a hatalmas és bonyolult szerkezetet folyamatosan menet közben minden ember csavargatja, tekergeti, ráakaszt még pár fogaskereket annak ellenére, hogy gőzünk nincs arról, hogy egy toldás vagy egy éppen egy feleslegesnek tűnő csavar hiánya mit fog okozni.
Az ökológia rendszere persze közel sem tökéletes. Tökéletesség amúgy is csak ember által alkotott, nem létező fogalom. A rendszer olyan bevált technológiákra épül, ami több milliárd év alatt rostálódott ki a mostani állapotára. Az eddig élt élőlények 99,999 százaléka mára kihalt. A mostani ökológia rendszerben azon fajok vannak ma is versenyben, amelyek képesek maguknak helyet találni egy-egy megüresedett biológiai résben.
A szerző nem az olvasó lelkét simogatja és nem is próbál finomkodni. Kíméletlen őszinteséggel tárja elénk jelenlegi helyzetünket. Miként azok a gazdasági szakemberek, akik a politikai kalandorok lózungjait semmibevéve szembesítenek minket országunk valós állapotával.
A könyv felénél járva körülbelül az alábbi konklúzióra jut:
Mint említettük, sokszor már viszonylag pontosan ki tudjuk számolni, mi a fenntartható, és mi nem, például az erdészetben vagy a halászatban. Itt néhány okosan parametrizált egyenletről van szó, a fenntartható halászati kvóták meghatározása papíron nem nehéz. De erről is volt fentebb szó, hogy a gazdasági és társadalmi szempontok felülírhatják a tudásunk alapján hozott döntéseket. A fenntarthatóság területén ennél is nagyobb a baj. Egy eredetileg kristálytisztán ökológiai fogalom (populáció-dinamika, kitermelés, eltartóképesség) nyilván akkor hasznosabb az ember számára, ha kombinálni lehet gazdasági, esetleg műszaki vagy szociológiai fogalmakkal.
Hiszen az is számít, milyen technológiát alkalmazunk (például képesek vagyunk-e szelektíven az idősebb halakat kihalászni, megvédve ezzel a fiatal, szaporodóképes populációt), vagy hogy a hely közösség éppen elveszíti-e a munkáját (például mert éppen kimerül a rákállomány, amelyre specializálódtak, így a rákhalászatot ideiglenesen fel kellene váltania a szardíniahalászatnak). A különböző szempontok figyelembevétele nem gond. Ugyanakkor manapság teljesen kiüresedik, értelmét veszti a fenntarthatóság fogalma, mert a számtalan „egyéb” szempont mellett sokszor szinte már nincs is szó ökológiáról. Egy cég vagy egy technológia fenntarthatóságát nehéz értelmezni: érthető, hogy miről van szó, de érdemesebb lett volna erre egy másik fogalmat kitalálni, nem pedig totális fogalmi káoszt kialakítani. Egy ipari technológia fenntarthatósága és a fenntartható halászati kvóta valamilyen értelemben persze közös filozófiát követ (okozzunk kisebb kárt a természetnek), de elegendően különböznek ahhoz, hogy ugyanaz a fogalom alkalmatlan legyen mindkettőre. A végeredmény sajnos épp az, hogy a lényeg vész el, vagy a valódi fenntarthatóság maximum egy pici, jelentéktelen szempont marad a nagy kavalkádban. A marketing és a média persze itt is önti az olajat a tűzre, és a hülyeség határtalan: van, aki állítólag fenntarthatóbban jár reggelente dolgozni, ha közben kutyát sétáltat, és van, akinek fenntarthatóbb a kertje, ha reciklálható a műfüve. Próbáljuk észrevenni, hogy miről van szó: lényegében abszolút semmi sem fenntartható nyolcmilliárd ember esztelen túlfogyasztása mellett, a probléma komoly, a megoldás nem látszik, tehát érdemes mellébeszélni, és könnyebb inkább erodálni egy fontos fogalmat, mint szembenézni egy probléma megoldhatatlanságával. Ami egy kicsit kevésbé káros a természetre nézve, az már „zöld” és „fenntartható”, és itt még abból indultunk ki, jóhiszeműen, hogy valóban kevésbé káros megoldásokról beszélünk (de tudjuk, hogy ez sem mindig igaz). Jegyezzük meg: a fenntarthatóság egy ökológiai fogalom, melyet érdemes multidisciplináris kontextusba helyezni és integráltan vizsgálni, de mindez semmit sem ér, ha közben épp az ökológiai tartalom vész el benne. Kínszenvedés nézni a mindenhonnan előbújó fenntarthatósági szakértőket, akiknek a leghalványabb sejtelmük sincs a fenntarthatóság lényegéről.
A könyv második felében konkrét tennivalókat és megoldási javaslatokat ígér, amivel talán esélyt adhatunk a túlélésre de legalább tompítani lehet az összeomlással elkerülhetetlenül együttjáró becsapódás erejét.