Bolygónkon kialakult élővilág a Föld anyagaiból, a tengelye és a Nap csillag körüli forgásából adódó speciális helyzetéhez alkalmazkodott. A földfelszín fölött 10km vastag gázréteg tapad a szilárd és folyékony felület fölé a gravitáció következtében. Erre a gázrétegre, amit a csillagászok atmoszférának hívnak, legtöbben csak teljesen természetes levegőként hivatkozunk. Mintha ott sem lenne. A nyelvünkben is kifejeződik: levegőnek nézni valamit, az pontosan a semmibe vesz szinonimája. Pedig a levegő, ami többféle gáz elegye, egy igencsak létező anyag, aminek tömege is van. Képzelj egy virtuális téglát, ami levegővel van kitöltve, mint egy lufi. Nem túl nehéz, de azért valamennyi súlya mégiscsak van. Ha kettő téglát egymásra helyezek, annak már kétszer akkora lesz a súlya. Pakolom egymásra a téglákat. Amikor 10km magasra raktam a kupacot, akkor azért már igencsak szép súly nehezedik az alsó téglákra. Ez a légoszlop, ami a föld minden pontja fölött magasodik, a földfelszínen nagy nyomással feszíti a talajt, a tengereket és minden tárgyat amit itt található. Így minket is. De mi ebben születtünk, minden ami körülvesz minket ebben a nagynyomású, 1 bar mértékegységgel jellemzett térben történik. Ebben élünk, ilyen erővel feszíti, nyomódik neki mindennek körülöttünk. Egy marslakó számára rémisztő lehet még elképzelni is, milyen borzalmas lehet folyamatosan egy 10 km magas gáztömeg súlya alatt élni. Mi pedig 1 percig sem élnénk túl nélküle. Komoly szerepe van az anyagcserénkben, belélegzéssel jutunk az égéshez szükséges oxigénhez. De az élővilág is alkalmazkodott ehhez a sűrű gázhoz. Ha bármi megmozgatja valahol ezt a gáztömeget, akkor a szorosan egymás mellett feszülő levegőmolekulák helyet akarnak maguknak, ezért arrébb lökik a mellettük állót. Akik szintén arrébb lökik a szomszédjukat. Ez a mozgás aztán szétterjed addig, míg mindegyik molekula megint pontosan akkora erővel feszül a baloldali szomszédjához, mint a jobboldalihoz. Ezt a mozgást a levegőben mi is képesek vagyunk érzékelni. Van egy hártya a fülünkben, ami a levegő mozgásával képes együtt mozogni. Ahogy mozgatja a levegő a dobhártyának hívott szervünket, azt a mozgást az idegek eljuttatják a központi feldolgozó rendszernek, az agynak. Az agy pedig ebből a mintából stratégiát készít: ez vajon egy felénk dübörgő léptekkel rohanó mamut lábainak a hangja, vagy csak a párját hívó rigó füttye. A hallás kifinomodása az evolúciós fegyverkezési versenyben az életben maradáshoz nélkülözhetetlenné vált. Mind a vadászok, mind a prédák túléléséhez szükséges eszköz lett a hallás.
A hang láthatóan semmi más, mint a dobhártyánk mozgása. A mozgás pedig pontosan definiálható azzal, hogy adott pillanatban melyik pozícióban áll ez a hártya.
Tegyünk egy kísérletet!
Megfigyeljük egy percen át, hogy mikor pontosan hol áll ez a dobhártya. Ezredmilliméter pontossággal lejegyezzük minden pontját folyamatosan. Majd ezt a mozgást szimuláljuk úgy, hogy a levegőt pontosan úgy mozgatjuk, ahogy a dobhártya mozgott. Vagyis egy másik ilyen rugalmas hártyával pontosan úgy mozgatjuk a levegőt, hogy az a dobhártyát ugyanúgy mozgassa mint ahogy lejegyeztük. Az érzékelő dobhártya pontosan ugyanazt fogja érzékelni, amit korábban fölvettünk. Teljesen mindegy, hogy az egy pacsirta éneke volt vagy éppen valami baromságot kinyilatkozó politikus hangja. A hang ugyanaz lesz. Az érzékelő agy, ami csak a dobhártya mozgásából építi föl a valóságot, nem tudja megkülönböztetni a kettőt egymástól.
De az előbb átsiklottam a dobhártya állapotának lejegyzésének problémáján.
Hogyan történik ez digitalizálva? Megnézzük, hogy mekkora távolságot tud kilengeni ez a dobhártya. A maximum az, amikor már kiszakad a hártya és megsüketül a tulajdonosa. A kettő távolság közötti részt felosztjuk mondjuk 1 millió kicsi szakaszra. Így bármelyik állapot pontosan leírható egy 0 és 1 millió közötti számmal.
A mozgás másik jellemzője az idő. Azaz melyik időpillanatban hol áll a dobhártya. A dobhártyánk nem tud végtelen sebességgel mozogni, másodpercenként maximum 22000 oda-vissza mozgásra képes egy jó hallással rendelkező ember, azaz 22kHz hangmagasságig képes érzékelni a hangot.
Ezért ha mi másodpercenként 44 000-szer megnézzük, hogy az adott pillanatban hol áll a dobhártya, akkor nem történhet olyan, hogy miközben nem néztünk oda, volt valami változás.
És máris eljutottunk a digitalizált hanghoz: van egy olyan számhalmazunk, ami másodpercenként 44 ezer 1 milliós nagyságrendű számot tartalmaz.
Ez volt a cél. Van egy számsorozat, ami pontosan leírja azt a hangot, amit hallottunk. Ezt számsorozatot már számítógéppel tudjuk tárolni, közvetíteni, leírni CD-re vagy pendrive-ra.
És most egy kicsit tovább gondolkodhatunk. Van egy hatalmas számsorunk, amivel le tudjuk írni a valóság hang által közvetített részét.
A számítógépek a számok feldolgozásában messze meghaladják a biológiai rendszerek képességeit. Odaadjuk ezt a hatalmas adatmennyiséget egy mesterséges intelligenciának. Az MI több milliárd adatból képes megtalálni a szabályszerűséget. Össze tudja hasonlítani, melyek azok a hasonlóságok, ami az emberek által „szépnek” titulált hangokat egy halmazba tereli. Miért ingerel engem sírásra Mozart Rekviemje? Miért emelkedik az adrenalin a hard rock felkavaró ütemére? Melyek azok a dallamok, hangzások, amik a legtöbb embert megérintenek? Mind-mind statisztika és adatok tömkelege. És ki látja el adatokkal ezt a mesterséges intelligenciát? Mi magunk. A közösségi oldalak lájkmilliárdja, a YouTube, a Spotify kedvenceinek követésével mi magunk szolgáltatunk adatot és pontozzuk fel vagy le az egyes dallamfoszlányokat. Miközben a Spotify napról-napra egyre jobban megközelíti az általam kedvelt zenei stílust és ajánl zenéket, az eredményt én magam, mint hallgató értékelem a zenehallgatásra szánt időm drága perceivel. Több millió ember, több millió szavazata egyre pontosabb képet mutat a homo sapiens hang által varázsolt virtuális világáról.
És ha már megvan az algoritmus, azt lefuttatva bármikor lehet olyan hangokat generálni, amitől ennek a biológia fajnak valamiért megugrik a boldogsághormon termelése.
Már talán tíz évvel ezelőtt történt, hogy meghirdettek egy különleges koncertet, ahol Bach elveszettnek hitt kottáiból állítottak össze egy repertoárt. A zenei szakértőknek és igazán vájtfülűnek mondott zenekritikusoknak azonban azt is bevallották, hogy az új darabok közé elrejtettek néhány, MI által generált művet is. A koncert után megkérdezték a muzikálisan magasan kvalifikált szakértőket, hogy véleményezzék a hallott darabokat.
A szakértők egyöntetűen felismerték, mely művekből hiányzott a mélység, a lélek, az a humánum, ami egy zenemű csodálatosságát adja.
Egyöntetűen.
Csak pont Bach eredeti darabjaira tették rá ezt a „gépies, lélektelen” megbélyegzést…