Az általunk ismert történelemben még soha nem volt ilyen őrült sebességű a technológiai fejlődés, mint napjainkban. Az eszközeink olyan komplexitást értek el, hogy nincs a földön olyan ember, aki például egy mai autó működéséhez szükséges elemek mindegyikéről pontosan tudná hogyan működik. Ha szóba hoztuk az autót, maradjunk ennél a példánál. Ma már nem gyártanak olyan autót, amibe ne lenne néhány számítógép, több kilométernyi vezeték és legalább 500 érzékelő, jeladó és jelfeldolgozó egység. A műszerfalon mindez néhány kis kijelzővé redukálódik, ami az ember számára is feldolgozható információként jelenik meg, miszerint nincs becsatolva a biztonsági öv, vagy egy „MOTORHIBA” címkével ellátott piros lámpaként látható. A bonyolultság növekedésével arányosan növekszik a meghibásodások lehetőségeinek a száma is. Amit további érzékelőkkel próbálnak felderíteni, így próbálva a gondolatban már elképzelt meghibásodásokról tudomást szerezni. A hiba nagyságától függően pedig vagy vészmegoldást alkalmazni, vagy leállítani mindent, megelőzve a még nagyobb katasztrófát.
Azonban a legdrágább autó is maximum addig jut el, hogy jelez a központi szerviznek, akik így külső segítséggel elhárítják a bajt.
De e bonyolult szerkezet még mindig nem összemérhető egy élő, biológiai konstrukcióval. Nézzük az embert! Hány kilométernyi idegszál hálózza be testünket?! Hány idegvégződés, mint érzékelő ad vissza információt a külvilágról? A komplex működésünk szintén rengeteg hibalehetőséget eredményez. Azonban a megszületett emberpéldány már nem támaszkodhat a gyártói támogatásra és szakszervizre. A biológia egyedek, mint biorobotok egy olyan programmal indulnak az életnek, mely az ön- és fajfenntartásra, mint elsődleges célra lettek programozva. Amelyik faj nem eszerint működött, az már kihalt.
A legmodernebb, iszonyú drága autóval szemben azonban már egy kisegér is rendelkezik több millió szenzorral, reagál a külvilágra, érzékeli, ha a szerkezetben valami probléma van és ezen felül önmaga képes azt megjavítani. A biológia már eljutott az öngyógyítás technológiájáig is.
Amit a Tesla központi egysége „ERROR” üzenetként határoz meg, azt a mi testünk fájdalomként jelzi vissza a központi idegrendszernek. Egy jól működő controlling system, hogy a biorobot azonnal tegyen valamit, mert az adott pontról túl melegről, vagy túl hidegről jött visszajelzés, netalán valamilyen fizikai sérülés igényel azonnali beavatkozást.
Ahogy rendszergazdaként összerándul a gyomrom a szerver minden „ERROR” üzenetét látva, úgy biorobotként is mindent megteszünk, hogy a fájdalom minél messzebbre kerüljön tőlünk.
És eljutottam a fájdalomig. Az élet velejárója, de nem célja. A fájdalom pont azt jelzi, hogy valami nem a normális működés szerint történik. Hogy baj van. Valami rossz történik.
Mi már tudattal is felruházva, képesek vagyunk empátiára, át tudjuk érezni más élőlény fájdalmát. Az autót olaj hiányában nem kínozzuk tovább, hanem egy mozdulattal leállítjuk. Egy nagyon nehéz döntést is föl kell tudunk vállalni, mikor egy szeretett kisállatunkat a pillanatnyi és a rá váró fájdalomözönétől, szenvedésétől megkímélhetjük. A kegyelemdöfés szó és az elaltatás is egy olyan kényszer hatására született, ami két rossz közül a kevésbé fájdalmasabb utat jelenti.
Az élet csodája nem a szenvedésről szól. A társadalmunk elfogadja, hogy egy érző állatot megkímélünk egy hosszú kínlódástól, de az emberre már nem terjed ki ez az empátia. Álszent, keresztényi értékrend a szenvedést és a kínt részesíti előnyben a megváltó véggel szemben. Ha egy tudattal rendelkező, élő ember képes mérlegelni, hogy az élet több örömöt szolgáltat mint fájdalmat, vagy sem, akkor e döntését miért nem tudjuk elfogadni? Miért kell belekényszeríteni bárkit és bármit a szenvedésbe?
Egy kedves, régi barátom döntött a saját életéről. Eltávolodtunk egymástól, de szép emlékek kötöttek össze vele. Hibáztassam magamat is? Összejöttünk egy megemlékezésre és látom a többiek is hasonló lelkiismereti kérdésekkel gyötrődnek. Persze. Mindannyian szétmentünk, más irányba ment az életvonalunk. Talán kanyarodhatott volna erre is. Egy kicsit ez is a mi felelősségünk. Ahogy döntéseink következményeinek másokra lesz hatása most, később vagy a még távolabbi jövőben.
Kedves L.!
Én teljesen elfogadom a döntésedet. Szeretettel fogok mindig gondolni rád. Örülök, hogy az életvonalaink egy szép hosszú szakaszon együtt futhattak. Köszönöm.