A kisállattartás sok mindenre megtanítja és neveli az embert.
Csányi Vilmos etológus úgy fogalmazott hogy a kutya igazából egy kis, szőrös gyerek.
A kutya oly régóta él együtt az emberekkel hogy igazából teljes függőség alakult ki náluk. A kutya szinte teljes mértékben feladva önállóságát rábízza magát a gazda, az ember döntéseire. A hihetetlenül csodált és szeretett gazda minden kívánságát lesi és alkalmazkodik hozzá. A gazda gondoskodik róla és védelmezi. Ahogy a gyermek anyja kezét keresi és szorongatja bármilyen ismeretlen helyzetben, úgy Jana is a pórázt nem szabadsága csorbításának értékeli, hanem a kötődés egyik legerősebb tárgyiasult formáját látja benne. A póráz biztosítja arról, hogy a szeretet gazda nem tudja otthagyni, nem fog elmenni nélküle. Ezzel, hogy minden döntést átruház énrám, ő egy sokkal kényelmesebb, boldogabb életet tud megélni. Neki csak meg kell tapasztalni és elfogadni azokat az élményeket amit én, a gazda nyújtok számára. Mindezt úgy, hogy a biztonságáról védelméről, életéről gondoskodom. A kívülálló számára persze a pórázon sétáltatás egyfajta rabságnak és fogva tartásnak tűnik. Ha a szerelmemmel kézen fogva sétálok akkor senkinek nem jut eszébe hogy bármelyikünk is fogva tartja a másikat.
Ezen azért egy kicsit elgondolkodtam. Egy ilyen szoros kötődés nem jelenti automatikusan a felek egyenrangúságát. A kutya teljesen elfogadja alárendeltségét. Nekünk embereknek pedig meg kell tanulni hogy az így ránk testált hatalom milyen felelősséget jelent. A gyerekek élvezik az így kapott hatalmat érdekes érzés, mikor uralkodhatok valami felett. Gyerekek szívesen kérik el a póráz végét hogy ők irányíthassák a kutyát. A hatalomvágy és a megszerzett hatalom édes íze nagyon vonzó tud lenni.
Eszembe jut a régi közlekedési múzeum. Hátul volt egy terepasztal amin egy kisvasút ment körbe-körbe. Az asztal mellett volt egy dobogó amire ráállva elérték a gyerekek is a vezérlőpultot. A vezérlőpult persze kicsit túlzás, hiszen egy karral lehetett vezérelni hogy a kisvasút előre vagy hátra menjen, mindkét irányba két fokozattal. Óriási sikere volt az asztalnak. Annyira, hogy a belépő árán felül még két forintot elkértek azért, hogy egy kicsit a kezembe tarthassam a kart, mellyel hatalmat gyakorlok az egész kis világ felett. A múzeum teljes közönsége csak nézővé válik, míg én kényemre-kedvemre elindítom, megállítom, vagy akár hátramenetbe kapcsolom a kis mozdonyt! Ez bőven megért két nagygombócos fagyit. (Volt ötvenfilléres, kisgombóc is)
De visszarángat a póráz a mostani gondolatmenetemhez.
A kutyatartás — mint az elején mondtam –, neveli a gazdát. Az énközpontú gyerek is lassan megismeri az együttérzés fogalmát. Megtanulja, hogy nem kell minden lehetőséget kihasználni ami a rendelkezésemre áll. Szerintem egy fontos tanítás az, hogy bár képes lennék akár elpusztítani is ezt a kis teremtményt mégis saját lehetőségeim korlátozásával inkább vigyázok rá megvédem és szolgálom őt.
Nagyon jó érzés az is, amikor van valami, ami tőlem függ és én képes vagyok vigyázni rá, életben tartani és megőrizni. Igazából az egész földi itt létünk egyik alapvető tanulsága lehet ez. Képesek vagyunk-e ezt a ránk bízott földi paradicsomot megóvni. Milyen jó érzés az amikor valami számunkra sokat jelentő dolgot meg tudunk osztani másokkal. Milyen jó érzés megmutatni kedvenc helyünket szeretteinknek. Meg tudom-e mutatni majd az unokámnak, hogy milyen a solymári vízesés?! Milyen jó játék a Paprikás-patakban gátakat építeni és szabályozni a víz áramlását. Bújócskázni az embermagasságúra nőtt vadnövények között a mezőn. Tőlem is függ, hogy tudunk-e rá vigyázni. Mikor nő fel az emberiség? Mikor ismeri fel, hogy sorsunk a saját kezünkben van? Nem, nem fogja helyettünk az illetékes elvtárs elintézni, nem jön senki a tanácstól vagy az önkormányzattól hogy elvégezze helyettünk, ami a mi dolgunk. Senki nem véd meg bennünket a begyűrűző olajválságtól, a rezsicsökkentés csökkentésétől.
Miközben én ilyen szellemi röptén szárnyalok a kötődés és kiszolgáltatottság különböző módozatain, Jana pont saját identitását ízlelgeti. Felismerve kivételezett helyzetét és visszaélve szolgálatkészségemmel, saját döntéseket hoz. Én nem szeretem, ha az egyik kezemet egy póráz korlátozza. Ő meg nem hajlandó ebben a nagy forróságban sétálni. A kapuban ülve szemmel tart és kifigyeli milyen messze vagyok hajlandó elmenni nélküle. Csak akkor fut utánam, ha már látótávolságon kívül vagyok. Talán ő is lassan felnő.
A pórázról és szabadságról sok minden eszembe jutott még a barlangtól az illiberális demokráciáig, de most hazaértünk, így nem fárasztalak benneteket tovább.