Nosztalgia az ebédekről

Kicsit belefáradtam a Reverse Proxy konfigurálásába, így pihenésképpen ismét nosztalgikus hangulatban elmerengtem gyerekkorom menzáiról. Miért pont a menza? A Google Streetview segítségével sétálgattam, a Repülő hidat keresve, mikor ráakadtam a Zöldfa étteremre. Erről jutott eszembe az ebéd és menza. Életemnek nem egy hosszú időszakáról beszélek, a győri kisiskolás élményekről. Mikor felsős lettem, akkor költöztünk Gödre. Így az élményeim is egész más aspektusból közelítik meg a valóságot. De a Zöldfa előtt még a Park étterem volt. Az iskolától a főútvonalon kb. fél kilométerre volt a Park étterem, ahova iskola után ebédelni jártunk.

A főút — ami akkor ténylegesen a bécsi út volt, mert a Bécs felé tartó teljes forgalom ezen az úton haladt át –, akkor talán Vörös Hadsereg útnak hívtak. Ebből hétévesen nekem csak annyi maradt, meg hogy az ebéd felé sétálva a barátaimmal stippistoppoltuk a nyugati álomautókat.

A sorház aljában volt ez a szocreál étterem. A kép érdekessége, hogy a nagy GELKA arra a szervizre utal, ahol később Édesanya is dolgozott.

Csábító, nyugati fényreklám bizonyította, hogy a proletárdiktatúra semmiben nem marad el a hanyatló nyugattól:

De ide nem sokat jártam, vagy csak nem emlékszem rá. Nem esett útba hazafelé, és örültem, mikor az iskola és a lakás közötti két kilométert nem növelte még eggyel ez a kerülő, és a Zöldfa étterem menzájára iratkoztunk be.

Mint említettem, ez a repülőhíd lábától nem volt messze, így nem kellett kerülni hazafelé.

Láthatóan ez sem az építészeti remekmű miatt maradt meg emlékezetemben. Azonban a szocreál stílust itt egy sokkal családiasabb személyzet kompenzálta.

A pincérek, akik felszolgálták az étel, néha próbáltak minket nevelni is, elzavartak kezet mosni evés előtt, és ránk szóltak, ha hangoskodtunk vagy játszottunk az étellel. És egy óriási lépés volt a felnőtté válásomban. Minden péntek reggel otthonról 60Ft-al a zsebemben indultam iskolába. Egész nap vigyáznom kellett erre a 60Ft-ra. Majd ebéd után, az étterem ruhatárjához tolt faasztalnál Kati néni előtt színt kellett vallani. Meghozni egy hihetetlenül komoly, előremutató és súlyos döntést:   “A” vagy “B” menü?! Nem lehet keverni, vagy válogatni. Szombaton — akkor még szombat ugyanolyan munkanap volt — az “A”-ban lesz szilvásgombóc, de akkor meg kell enni a szerdai kelkáposztát… Nagy lépés volt a kompromisszum-keresés és a döntéshozatal, ezáltal a demokráciára nevelésben!

A napi tíz forintos ebédet egy Knerr-nyomdából származó cetlicsík igazolta, melyen a hét napjainak kezdőbetűi jelezték az egyes napokra vonatkozó jogosultságomat. Szerda és csütörtök között összehajtva pont be tudtam az ellenőrző borítójába csúsztatni.

Sokáig idejártunk, míg fel nem fedeztük a Bem tér sarkánál Anna néni “kifőzdéjét”. Anna néni a földszinten lakott. Semmilyen tábla vagy felirat nem utalt arra, hogy ide becsöngetve ebédet lehet kapni. A konyhájában elfért két kis asztal, így egyszerre akár nyolc gyerek is tudott nála ebédelni. De nem volt soha tumultus, mert Anna néninél ott volt minden gyerek órarendje, így tudta mikor érkezünk. Jól le is szidott, ha a parkban leragadtam gesztenyét, vagy falevelet szedni és elkéstem: “Hát ezért melegítettem neked újra a levest?! Na nyomás kezet mosni! És pisilj is, ne ebéd közben kelljen kimenni…!” Mint pótnagyi is gondoskodott rólunk, tudta mikor mi történt a suliban. Ráadásul, ha elfelejtettem a 42Ft-ot, (mert itt csak 7Ft volt az ebéd) akkor sem történt semmi baj. Itt nem kellett dönteni a menüről. Kaptuk amit főzött. Bár emlékszem, hogy kérni is lehetett, de legtöbbször csak így tudtuk meg a másnapi menüt: “Kaptam szép tököt a piacon, holnap csinálok nektek rántott tököt, aranyoskáim!”.

Azt gondolom, hogy az emberiség történetét nézve, kivételesen szerencsés vagyok, hogy ilyen békében és szeretetben nőhettem fel.

Jó dolog az emlékeimben kalandozni, de ettől még nem lesz Reverse Proxy, és titeket sem untatlak tovább.