Az utcácskában ahol lakunk egy soha véget nem érő harc folyik az agyaggal. A hegy oldalába mart vízszintes felületet kissé nagyképűen útnak is hívhatjuk. Azonban a nyers agyag nem túl ellenálló az eső, a hó és közlekedő autók kerekei okozta támadások ellen. A térdig elmerülő cuppogós dagonya elkerülését hagyományos eszközökkel csak úgy lehet megoldani, hogy vastagon felszórják az egészet zúzott kővel. A zúzott kő benyomódik az agyagba és egy-két hónap múlva a kövek eltűnnek az anyaföld mélységében. Ilyenkor egy újabb réteg leterítésével átmenetileg ismét járhatóvá válik az utca. Így egy folyamatos, rendszeresen ismétlődő feladat elé állítja az út fenntartóját, aki itt az ingatlanadónkat beszedő önkormányzat. A zúzott kő kategória viszont rengeteg típusú anyagra ráhúzható. Bizonyára a beszerzési osztály is csak az árat nézi, emiatt a puha mészkődarabokkal tarkított, lisztszerű fehér por kerül az útra. Pontosabban először az útra. Aztán viszi a szél, felkapja a port az autók kereke és beteríti a fákat, a bokrokat. Ez ellen a por ellen szinte lehetetlen védekezni. Egyik legjobb módszer az inverz-fekvőrendőr. Ahogy a fekvőrendőr dombként kiemelkedik az útból, ezáltal lassításra kényszerítve a száguldozó autót, úgy az inverz-fekvőrendőr pedig fordítva, lefelé téríti el az út vízszintességét. Mások ezt csak kátyúnak nevezik, de szerény személyemhez köthető elnevezés szerintem pontosabban kifejezi a féltengelytörő terepakadályt.
A céges furgonnal száguldozó csomagkiszállítók sajnos szemmel láthatóan nem hatódnak meg utcánk tankcsapdákkal tarkított egyenetlenségein.
Egy utcabeli, idősebb úr régi, jól bevált technológiával portalanítja az utat. Használt étolajjal lepermetezi a poros köveket. Az olajba beleragad a por, és még az esővíz sem oldja fel azonnal. A veszélyes hulladék minősítéssel bíró égett étolajról ma már minden fiatal hallott. Az idősebb generáció azonban nem abban szocializálódott, hogy ilyen aprósággal foglalkozni kellene, hogy nem öntünk a földre veszélyes anyagot, ami belemosódik a talajba és tönkreteszi a vízbázist is.
Gyermekkorom jut eszembe.
Bár a mi utcánk már aszfaltozott volt, a garázssorra csak a mögöttünk futó Csokonai utca felől lehetett behajtani. Ami szintén zúzott kővel volt felszórva. És teljesen elfogadott volt, hogy egy locsolókocsi néha végigment ezen az úton, de a tartályából nem vizet permetezett, hanem büdös, fáradt olajat. (Fáradt olajnak azt hívják, ami a motorokba töltött olajból lesz, miután lefutott az autó 50.000 kilométert.) Jött havonta az olajlocsoló kocsi és folyt az úton az olaj. Olyankor se gyalog, se biciklivel nem lehetett rajta menni, mert mindenre felverődött az a bűzös trutyi.
A mi generációnknak ez teljesen elfogadható volt. Mi vagyunk a Föld bolygó urai, azt csinálunk vele, amit csak akarunk. A bolygó hatalmas, végtelen erőforrásokkal rendelkezik, ráadásul képes a megújulásra. A legyalult hegyeket idővel visszaveszi a természet, az ember által okozott sebek így hamar begyógyulnak. Nekünk csak okosan ki kell használni a természet kínálta lehetőségeket.
Ez a gondolkodás teljesen logikusan erősödött és vert gyökeret az emberi agyakban. Az az emberegyed, aki nem vette el, nem igázta le, nem tette magáévá az előtte felkínált lehetőségeket, azt leigázta az a másik embertársa, akinek nem voltak ilyen fenntartásai és elvette azt, ami “neki jár”. Ő tudta éhínség és háború esetén megetetni a gyerekeit, így azok a gének tudtak a következő generációban tovább élni, amelyek az önzést sokkal nagyobb prioritással jutalmazza, mint a közösségi gondolkodást.
Persze azért nem ilyen egyszerű a képlet. A csorda, a közösség jobb túlélési esélyeket biztosít az egyed számára. Így a közösség támogatásának is megvannak az evolúciós előnyei. De a földtörténetben eddig a közösség egy jól behatárolható, megszámlálható egyedszámot jelentett. A közösség erőforrásai egy jól körülhatárolt területre koncentrálódtak. Ha ezek az erőforrások valamiért kimerültek, akkor a csoport új területek felett vette át az irányítást. Ha adott esetben az egy másik közösség fennhatósága alá tartozott, akkor erőszakkal, háborúval kellett megszerezni. Így génjeinkben hordozzuk, hogy a másik közösség az csak olyan ellenség lehet, akik az életteremre pályáznak. A más színű, más alakú, más nyelven beszélő embertársam ellen védekezni kell.
Nyolc milliárd egyed már nem képez közösséget az emberi agy számára.
Hogyan tudna ennyi ember közösségként gondolkodni?
Ha én nem ülök autóba, akkor majd a többi 7.999.999.999 embertársam – akik öttonnás terepjáróval közlekednek –, versenyelőnybe kerülnek velem szemben. Miért pont én ne égessek el 20 liter benzint hogy leszaladjak a boltba? Miért pont én ne láthassam Velencét? Én megtehetem, hogy fölülök egy repülőre, odamegyek, csinálok gyorsan egy szelfit a Szent Márk székesegyház előtt, és hazarepülök. Miért pont én ne égessek el emiatt 10.000kg kerozint?!
Miért pont én szívjam a port, ha le is szórhatom olajjal?