Életem egyik meghatározó tényezője az erdő. Jelenlegi lakóhelyünk kiválasztásának is egyik alapvető szempontja volt az erdő közelsége. A kiskertekre szabdalt telkek a hegy oldalában lévő erdőből szakítottak ki egy területet. A kiskertekben azonban hagyományosan haszonnövényeket ültetnek a kertészkedők. A konyhakertek és kis házikók szomszédságában általában valamilyen szép terméshozamot ígérő gyümölcsfák adnak árnyékot.
Az erdőbe beszorított terület növényzete éles kontrasztot mutat a természetes, lombos fákkal szemben. Ilyenkor, tavasszal még élesebben látszik a tölgy, juhar, bükk és fenyő zöldjei mellett a gyümölcsfák élénk, vidám színeivel tarkított művelt terület.
Ezzel a rengeteg virággal borított fával nem tud az erdő versenyezni.
De miért ez a nagy kontraszt? Miért csak a gyümölcsfák tetszelegnek ilyenkor ilyen ünnepi pompában?
A növények és a fák is az ivaros szaporodás alkalmazkodó stratégiájával képesek a túlélési versenyben talpon maradni. Azaz nekik is párt kell találni ahhoz, hogy életképes utódokat tudjanak nemzeni. A fákra azonban nem jellemző, hogy futkosnának a szoknyák után, így alapvetően két lehetőség van az örökítőanyag eljuttatására párjukhoz. Vagy a szél juttatja el a virágporba csomagolt géneket, vagy valamilyen mozgásában nem akadályozott állat. Ha a szélre hagyatkozik a növény, akkor nem kell semmi különös, figyelemfelhívó virágszirmokkal csalogatni a méheket. Egyszerűen csak sok virágport kell kiszórni, amit a szél majd eljuttat a közelben lévő fajtárshoz. Így nem kell több mázsa virágszirom növesztésével rengeteg erőforrást „elpazarolni”. Erről már egyszer itt írtam egy kis eszmefuttatást. Ez a stratégia kiválóan működik, ha a fajtársak nem túl távol vannak egymástól. Például egy sűrű erdőben. Azonban így távolabbra nem túl esélyes a fajnak eljutni, mert ha el is jut egy mag valahogy egy távoli, ismeretlen helyre, ott már nem fog tudni szaporodni, mert nem lesz a közelben senki, akivel párosodhatna.
A másik stratégia a méhek segítsége. Ez azonban rengeteg energiabefektetéssel jár. Először is értékes cukrokat és tápanyagokat kell kínálni a beporzásért cserébe. A méhek a különleges nektárért fognak a fákhoz odamenni. A gének elszállítása nekik is energiabefektetéssel jár, ezért egy energiabombaként működő, cukorral telített édes nektárt követelnek. Azonban ha ez a csereüzlet csak egy jellegtelen fekete lyukon lenne lehetséges, akkor azt egy méhecske sem találná meg. Ezért óriási reklámtáblákon kell hirdetni, hogy itt finom nektár kapható. Ez a sok csodálatos virág, mind-mind, mint egy plakát próbálja megragadni az éppen arra repülő bogár figyelmét. Azért ez tényleg sokkal macerásabb és nehezebb szaporodás, mint a szélre bízni.
Talán ezért van az, hogy az egymás közelségében élő fák, akiknek nem kell ezt a nehézkes, nektáros, virágos ceremóniát végigjátszani, sokkal több energiájuk marad a növekedésre és terjeszkedésre. Közöttük egy ilyen virágokkal bíbelődő fácska versenyhátrányba kerül. Mire ő kinöveszti a csalogató virágszirmait, azalatt a szomszédja annyit nőtt, hogy neki már nem fog jutni az éltető napfényből.
Persze az is lehet, hogy egyáltalán nem így van és csak én gondolom túl ezt a játékelméleti stratégiaalkotást.
Mindenesetre minden évben egyre jobban örülök a tavaszi virágözönnek és minden alkalommal új és új illatokat és formákat találok.