A lányok messze előttem járnak a mentális fejlődésben. Ők már sokkal korábban rájöttek arra, hogy minden ember egy olyan buborékban éli az életét, mely buborék falát saját hitrendszerük alkotja. Önmagamról alkotott képem alapvetően meghatározza döntéseimet. Ezzel determinálja egész életemet. Ennek persze megvan a szerepe a túlélésben: ha tisztában vagyok képességeim határaival, tudom hogy repülési képességem csak a földi gyorsulás mértékéig tartó néhány másodperces zuhanásra terjed ki, akkor nem fogok leugrani egy szakadékba. Ha ez a gén hiányzik, nem sok esély van arra, hogy az egyed megérje a nemzőképes kort és e fantasztikus szabadságérzést biztosító programvezérlőt továbbadja utódainak. Azonban a tudattal rendelkező ember felismerheti saját hitrendszerének gátjait, ha ki tud szakadni saját belső világából és rálátást nyer meghitt buborékára más aspektusból. Ha már a képességeket néztem legyen az úszás. A buborékban ülve, tudom hogy nem tudok úszni. Tökéletes stratégiának látszik, hogy ha nem tudok úszni, akkor ne menjek vízbe, mert ott megfulladok. És ez hibátlan okfejtésnek bizonyul, hiszen még mindig élek, gondosan kerültem a vizeket. Lám, igazam van, ez egy nyerő stratégia. De mit láthatok más megvilágításból? Rengeteg ember tud úszni. Azok az emberek is négy végtaggal bírnak, mint én. Fizikailag én semmivel sem vagyok kevesebb az úszni tudóknál. Miben vagyok akkor én más, mint ők? Lehet, hogy jó lehet ott bent a vízben viháncolni? Vajon milyen érzés lehet a fejesugrás közben elsuhanó víz érintése a bőrömön?
Ennek a hitrendszernek egyik nagyon látványos példája egy bántalmazó kapcsolat áldozatánál a legszembetűnőbb. Kívülállóként nem is értjük, hogy mi tartja ott azt a szerencsétlent. Hiszen mi látjuk — innen nézve –, hogy csak föl kellene állnia és kisétálni abból a buborékból. Ott bent azonban ez teljesen másként látszik. Kívül ott van egy vad, veszélyes világ, amire én nem vagyok alkalmas. Egy perc alatt elvéreznék. Itt bent csak el kell viselnem a dühkitöréseket, megtennem amit kér, és akkor alapvetően biztonságban vagyok. Lám, még mindig élek!
Ez a buborék jutott eszembe Y. N. Harari gondolatait olvasva. Nekem újszerűnek tűnt az az elgondolás, ami őszerinte a feudalizmus végét jelentette. A sötét középkornak nevezett hosszú időszakot az egyház uralma jellemezte. A vezető ideológiát a Vatikán kézben tartotta. A tudás az egyház felkent papjainak birtokában volt. Az alapvető eszme azt hirdette, hogy minden tudás csak a Mindenható birtokában lehet, bármilyen kérdésre a választ csak a Bibliában lehet keresni. Az egyház rendelkezik minden olyan információval, amivel meg tudja védeni alázatos szolgáit a sátáni kísértésektől és az ördögi kíváncsiskodástól. A városi szabad polgárok merték ezt a tézis megdönteni: a bibliában hiába keressük a Maxwell-egyenletek megoldását és a dezoxiribonukleinsavak információhordozó szerepét. Harari szerint az ipari forradalom és a liberális eszmék térnyerése ennek a buboréknak a szétszakításából fakad.
És most szándékosan nem asszociálok arra a védelmező burokra, ami megvéd minket a migránsoktól, a Soros által támogatott dollárbaloldaltól és a nyugati dekadenciától…