Minap egy alapítvány vezetőjével beszélgetett kedvenc rádióm riportere. Az adakozás pszichológiája is szóba került. Bár csak fél füllel hallgattam, azért a hölgy optimizmusán kissé meglepődtem. Határozottan állította, hogy Adam Smith kőbe vésett dogmája a láthatatlan kézről, azaz a gazdaságot irányító fundamentális erőről mára meghaladottá vált. A híres skót közgazdász a gazdaság alapvető mozgatórugójának az emberi önzést tartotta. A kapitalizmus életbentartója a saját érdekeit prioritásként kezelő ember. A tőke profitmaximalizálásra épít, a proletárság pedig a saját munkaerejét a piacon értékesítve szeretne minél nagyobb juttatásokat elérni. De alapvetően minden résztvevő a saját szempontjai szerint hozza meg döntéseit.
Nem a kapitalizmust akarom most kielemezni, azt nálam sokkal okosabbak már megtették.
Ami az egész rendszerben nem triviális, szembemegy minden ésszerűséggel és gazdasági érdekkel, az az adakozás.
A szupergazdagok alapítványai, az adóból leírható célzott juttatások csak részben adják vissza azt az emberi érzést, amit mi empátiaként és szolidaritásként jellemzünk.
A társadalom alsó- és középrétegének is vannak olyan tagjai, akik olyan mély empátiával rendelkeznek, hogy saját életvitelük rovására is képesek a kiszolgáltatottakon segíteni. Talán azért, mert ő maguk sem állnak távol segítségre szoruló embertársuktól.
Másoknak segíteni — bár közhelynek tűnik –, mégis maradandó élményt hagy az emberben. Az a meleg, szívből vagy még mélyebbről feláramló energiahullám egyszerűen jó érzés. Persze ez is egyfajta önzés, hiszen pont a saját érzéseimért teszem amit teszek. A köszönet, a hála áradásában fürdeni akármennyire elítélendő, mindannyiunknak jól esik. És egy kicsit ilyen önfényezésnek és önelégültségnek bélyegezhető a névtelenség mögötti adakozás is.
Bár minden vallás elítéli a büszkeség és kevélység látványos megnyilvánulásait, azért mi emberek, közösségi lényként igenis fontosnak tartjuk embertársaink rólunk alkotott véleményét. És ki ne szeretne szeretetben és megbecsülésben részesülni?
Kicsit hosszúra sikerült a bevezető.
Mert valójában a rendszerszintű adakozásról akartam írni. Azaz a civilizált társadalomról, az állam szerepéről.
Az állam létjogosultságát nem szoktuk megkérdőjelezni. Modern államformákban triviálisnak tekintik, hogy az állam a teljes társadalom minden tagjáért felel. A rend, az oktatás, a törvénykezés és egyéb alkotmányban rögzített feladatai mellett az állam gondoskodik arról is hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket csökkentse. Mivel az állam önállóan nem rendelkezik tőkével, így csak úgy tud a gazdasági egyenlőségét bármit is tenni, hogy a leggazdagabbaktól elveszi és a legszegényebbeknek odaadja.
Ebből már látod miért ilyen hosszan írtam a bevezetőt.
Ha én annyival rendelkezem, hogy abból akár másoknak is tudok adni, akkor én egy büszke adományozó szerepében tetszeleghetek.
Hogyan tudok a társadalom által elismert adományozó lenni?
Lehetek egy alapítvány befizetője, lehetek mecénása egy jó ügynek, de lehetek akár jó adózó is.
Ha az állam betölti azt a szerepet, amire vállalkozott, akkor intézményesített adakozással pont oda juttatja „adományomat”, ahol arra a legnagyobb szükség van. Minden civil szervezetnél jobban el tudja látni ezt a szerepet, hiszen minden eszköz a rendelkezésére áll, a legjobb szakembereket alkalmazhatja, minden statisztikai és jövedelmi adat nála fut össze. Ha valóban azt teszi, ami a dolga.
Ha így működne, azt az adakozáskészséget fel lehetne használni.
Amikor a Krisnásoknak adakozom, akkor eszembe se jut, hogy csaljak. Senki nem fogja azt mondani, hogy írjál be 2000Ft-ot, de csak 1500-at adok oda. Amikor eldöntöttem, hogy adok, akkor, nem azon agyalok, hogy miként lehetne ezen spórolni. Megbízom bennük, mert látom, hogy nem magukra költik, hanem enni adnak az éhezőknek.
Milyen lenne egy ország, ahol megbíznánk az államban? Ahol azzal az érzéssel fizetném be az adót, hogy abból nem hatvanpusztai aranyvécé lesz, hanem mondjuk eggyel kevesebb nyugdíjas fagy meg a saját lakásában.
Milyen lenne egy átláthatóan gazdálkodó állam?
Milyen lenne egy ország, ahol működne a sajtó?
Milyen lenne, ha büszke lennék arra, hogy mennyit adóztam?