Akkumulátorgyár

Most kezdett feleszmélni a békemenetben simára polírozott agyú tömeg, hogy mit jelentett a vezér kijelentése Tusványoson. Pontosan azt, aminek látszik: idehozzuk azokat a technológiákat távol-keletről, amik iszonyú környezeti rombolással járnak.

Pár évvel ezelőtt egy sajtófotó kiállításon szembesültem én is azzal a valósággal, amivel egyikünk sem szeret szembenézni. A látványos fejlődés kiszolgálása milyen háttértevékenységet követel. A Föld erőforrásait a végsőkig kiszipolyozva, távoli őserdőket legyalulva bányásszuk ki a még elérhető érceket, amikből bérrabszolgák állítják elő a technológiai csodákat. A kínai 30km(!) hosszú gyártósoron naponta átlagosan két végtagot szakít le a gép. A telefonok kijelzőjét a gyártás során olyan anyagokkal kezelik, ami a munkásoknál 95%-os valószínűséggel okoz rákot és halált. Ott ezért cserélik havonta a teljes személyzetet.

A világ gazdagabbik fele pedig élvezi ennek a borzalomnak a végtermékeit.

Ahogy Kína meggazdagodott, mi úgy szegényedtünk el. Most mi leszünk az a szerencsétlen szegény kiszolgálószemélyzet, akivel a gazdag országok pont annyira lesznek szolidárisak, mint az indonéz gyerekmunkásokkal. Majd tart pár száz aktivista egy-egy demonstrációt, ahol a feltartott telefonok fénypontjai nagyon megható látványt nyújtanak. Követelik, hogy tiltsák be a belső égésű motorokat, mert a kipufogó bűze a kertvárosi felső-középosztály gyermekeinek az orrocskáját irritálja.

Azzal kevesen vannak tisztában, hogy az elektromos autó teljes életciklusában nagyobb környezetrombolással jár. De eddig az akkumulátorok gyártásának következményeit ott messze valahol a távolban szenvedte meg pár kicsi sárga ember. Azokért ugye nem kár. Úgyis annyian vannak!

Aztán most tessék, ihatjuk mi a mérgező vizet, a mi tiszta levegőnket veszik el.

És máris megvan az új szlogen. “Szeretünk Göd, utálunk Samsung”.

A háttérben pedig egy Samsung monitor villog egy akkumulátorról…

Közben találtam egy nagyon jól összeszedett tanulmányt, amit a Corvinus egyik professzora, Dr. Győrffy Dóra fémjelez:

---

Nemrég eljutottunk a híres bécsi természettudományi múzeumba. Ott egy különös makett ütötte meg a valóságelképzelésemet. Egy strandlabda méretű Föld makett mellett elhelyezték a teljes légkörét egy labdába téve. Egy pingpong labda.

A képet levadászva megtaláltam azt is, hogy mekkora golyóban férne el a Föld teljes vízkészlete. Amiből aztán tudjuk hogy rengeteg van. Hiszen bolygó kétharmadát — és ez nem Fidesz-kétharmad — víz borítja.

Nézd meg a képet és emészd egy kicsit:

A képeket Adam Nieman készítette a johannesburgi találkozó alkalmából 20 évvel ezelőtt.

Idézem az ő hozzáfűznivalójának fordítását:

A világ 160 vezetője találkozik 60 000 másik küldöttel a dél-afrikai Johannesburgban rendezett Föld-csúcstalálkozón, de vajon hányan tudják közülük, milyen kevés forog kockán? E csúcstalálkozóra azért van szükség, mert a Föld erőforrásai végesek, de eddig kevés politikus ismerte fel, mennyire azok. A levegő és a víz az élet két legfontosabb feltétele – de milyen sok, vagy milyen kevés van belőlük?

Ha a Föld összes vizét egy labdába gyűjtenénk, az csupán 1390 km átmérőjű lenne. Ekkora hely kell 1,4087 milliárd köbkilométernyi víznek: a tengerek és óceánok összes vizének, a folyókban, tavakban lévő összes édesvíznek, a jégben lévő összes víznek, a földkéreg összes vizének, a légkörben, a talajban és a növényekben lévő összes víznek együttvéve. Ha csak a tavakban és a folyókban lévő vizet gyűjtenénk össze, a labdánk 62 km átmérőjű lenne – egy pici könnycsepp, annyira kicsi, hogy nem is látszana a fenti képen. Ezért kulcsfontosságú az édesvizek védelme.

Mi a helyzet a levegővel? A rózsaszín lufi mutatja a légkör összes levegőjét tengerszinti légnyomásra összepréselve. Az atmoszféra bolygónk felszínétől többszáz kilométerre terjed, de sűrűsége a tengerszinttől távolodva rohamosan csökken. A hegymászók jól értik ezt, mert kb. 3 km-rel a tengerszint felett már oxigénhiány vagy hypoxia léphet fel (amit néha hegyibetegségnek is neveznek). Valójában a légkör fele a felszíntől 5 km-en belül található. Ha az összes levegőt összegyűjtjük (mind az 5140 billió tonnát), egy 1999 km átmérőjű gömböt kapunk.

Ezek a képek azért meglepőek, mert az emberiség történelmének nagy részében azt feltételeztük, hogy az óceánok és a levegő – minden gyakorlati szempontból – végtelen. Az óceánok olyan mélynek tűnnek egy hajó fedélzetéről, hogy akár örökké is tarthatnának. Megszoktuk, hogy úgy gondoljunk a tengerre, mint egy végtelen tartályra. Valójában az óceánok átlagos mélysége csupán 3,8 km. Ha a Föld futballabda méretű volna, az óceánok egy tizedmilliméternél is vékonyabb filmréteget alkotnának. A levegőt annyira természetesnek vesszük, hogy mint anyagra, hanem mint üres helyre tekintünk rá. „Köddé vált” – mondjuk, ha valami eltűnt. Nem meglepő, hogy egyszerűen nem szoktunk hozzá, hogy a levegőre és a vízre mint véges erőforrásokra gondoljunk. A johannesburgi küldötteknek sem lesz könnyű dolguk fogalmat alkotniuk arról, hogy a szédioxidkibocsátási kvóták és az édesvíz feletti viták miről is szólnak valójában.

Mi köze hát a levegő és víz mennyiségének az autózáshoz, áramhasználathoz vagy bármi máshoz, amiről a világ vezetői alkudoznak Johannesburgban? Az éghajlat egy összetett kölcsönhatás a légkör és az óceánok között. Az éghajlatot mozgató energia forrása a Nap. A hőt és a vizet tengeri áramlatok és szelek mintázatai osztják szét a Földön. A múltban ezek a mintázatok elég tartósak voltak, több ezer évbe telt, hogy alapvetően megváltozzanak. Ám a légkör kémiai összetételének – akár kis mértékű – megváltoztatása megváltoztatja az energiaeloszlás módját is. A növekvő hőmérséklet csak egy része a problémának. Sokkal pusztítóbb hatása lesz a szelek és tengeri áramlatok mintázatai megváltozásának. A Golf-áramlat elmozdulása például jégkorszakkal sújtaná Észak-Európát. Az ‘El Niño’ ciklusának megváltozása már így is rombolta a Csendes Óceán-parti országok mezőgazdaságát. Ha felismerjük, milyen kevés levegőnk és vizünk van valójában, sokkal könnyebben megértjük, miről is szól a felhajtás.