„Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra […]” A fenti sorokkal kezdődő kérés a második világháború utáni évben, 1946-ban tömegsírból exhumált Radnóti kabátzsebében talált kis füzet első két oldalán olvasható öt nyelven.
A Rumbach Zsinagógában egy összművészeti emlékelőadással készülnek.
A 80 évvel ezelőtt meggyilkolt Radnóti Miklós „Bori noteszében” tíz vers maradt az utókorra – ezek a halál árnyékának völgyében született remekművek képezik az alapját annak a monodráma előadásnak, amelynek bemutatója a Rumbach-zsinagógában lesz november 9-én, szombaton este 8 órától. Az irodalmat drámai erejű tánc és zene egészíti ki – ez adja meg a produkció összművészeti jellegét. Az előadáson a részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött. Helyek elfoglalása érkezés szerint.
A Holokauszt 80 Emlékév alkalmából született monodráma előadás Radnóti Miklós születésének a 115-ik, míg meggyilkolásának 80-ik évfordulóján kerül színpadra: a produkcióban Sütő András színművész alakítja a mártír-költőt, megidézve utolsó, végzetes útját.
A „Bori notesz” Radnóti utolsó, kéziratban maradt verseit tartalmazza, amelyeket munkaszolgálatosként írt a bori munkatáborokban, és amelyekre a költő holttestének exhumálása során bukkantak rá az abdai tömegsírban. Radnóti Miklósnak utolsó tíz verse a magyar irodalom talán legmegrázóbb művei, egyben a sötét rettenet kordokumentumai.
Ez a színpadi előadás lehetőséget nyújt arra, hogy mélyen átéljük a tragédiát, s úgy kapcsolódjunk az üldöztetés, a kiszolgáltatottság fájdalmához, hogy egyúttal a művészet mindent legyőző erejének segítségével villanjon fel a vészkorszak sötétségéből a remény talán nem is halvány sugara. Az előadás a nemzeti emlékezet kifejeződése és egyben tisztelgés a 80 éve meggyilkolt Radnóti Miklós előtt.
forrás:
https://port.hu/adatlap/szindarab/szinhaz/bori-notesz-osszmuveszeti-eloadas/directing-49859
Az előadás reggelén készült interjú Sütő Andrással, aki Radnóti szerepében lép színpadra. Engem annyira meghatott, hogy e poszt is megszületett belőle.
HETEDIK ECLOGA
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, –
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július