A kifejezés önmagában hordoz egy média-hacket. A búcsú az eltávozást, valami megrengető változást, lezárást jelent. A leköszönő ember olyan távozását, amivel szakít a jelenlegi kapcsolataival. A búcsúkoncert egy olyan figyelemfelhívó kifejezés, amivel szinte kötelezővé teszed még a kevésbé érdeklődők számára is az eseményt, hiszen azzal rángatod oda, hogy innentől már soha nem láthatod azt az előadót élőben. Azonban a szó ma már komolytalanná vált. Az 57-dik búcsúkoncert után ki hiszi el, hogy nem lesz egy 58-dik?!
Az előadó döntése a visszavonulásról sem teljesen átgondolt. A közönség figyelme számára életfeltétel. Eddig az életének olyan fajsúlyos részét adta, melynek hiányában alapvetően változik meg az élete, amit vagy fel tud dolgozni, vagy nem.
De igazából én is csak magyarázom a bizonyítványom. Ha elköszöntél, akkor már ne gyere vissza!
Nem, nem akarom magam semmilyen előadóként deklarálni és a visszatapsolás édes izgalmával hencegni. Inkább a blogírás, mint tevékenység hiányzik. A gondolatok megfogalmazása és szöveggé alakítása egy kis rendet tesz kusza neuronhálózatomban. Bár bevallom, jól esett néhány barát unszolása és támogatása.
De ha már elköszöntem, hogyan folytathatnám? A büszkeségemet is kapargatja, ha leírt döntésemet meg kell hazudtolnom. Most komolyan itt tartok? Hogy az egóm felülkerekedik még mindig? Ha az írást igazából élvezem, akkor a büszkeség miatt ne tegyem? Micsoda hülyeség.
Ervin szavai mélyen beégtek. Magadnak írj, ne másoknak! Hiszen az egész úgy indult, a mottóm is az: ha eszembe jut valami.
Igen, ha eszembe jut valami, átgondolom és leírom. Ide, magamnak. Ha valaki elolvassa, ám legyen…