Büszkeség

Karikó Katalin Nobel-díjat kapott. Kelvin Kiptum pedig 35 másodperccel lépte csak túl a két órát, ami alatt lefutotta a maratoni távot. Óriási. Mindketten nagyon büszkék lehetnek. Mind a ketten átlépték saját határaikat és olyat tettek, akkorát alkottak, ami a többi ember számára is elismerésre méltó. Vagy itt van Takeru Kobayashi. Ő is világbajnok egy egészen egyedi sportágban. A világon ő az egyedül, aki 110 db hotdogot tud megenni 10 perc alatt. Ennek a sportnak is rengeteg rajongója van, pontos sportszabályzat írja elő a mind a kifli, mind a virsli pontos méretét és súlyát. A szabályzat egyébként a mustárra és a ketchupra sokkal enyhébb keretek között tekint. A sport rajongói figyelemmel kísérik. hogy a sportoló milyen technikákkal képes a gyomor űrtartalmának hirtelen növelését elérni. A versenyen aktívan résztvevő szurkolók hihetetlen lelkesedéssel biztatják evésre kiszemelt versenyzőiket, és a győztes a büszke szurkolótábor vállán fürödhet a dicsfényben. És a japán szurkolók büszkén Takeru “Tsunami” Kobayashiként hivatkoznak nemzetük nagy szülöttjére, aki képes egy cunami határtalan erejével maga alá, magába gyűrni mindent, ami előtte van.

Te vajon teszel különbséget e három, hihetetlen teljesítmény között? Hogy kerül elő egyáltalán a büszkeség, mint fogalom más ember önsanyargató teljesítményének értékelésekor?

Mind a három ember teljesítményéhez pont ugyanannyi közöm van: semmi. Mindegyik csak magának, csak a saját akaraterejének és kitartásának köszönheti az elismerésre okot adó tiszteletet.

Sok gondolat kering ezzel kapcsolatban a fejemben. Milyen szinten van szükség a társadalom visszaigazolására tetteim elismerése gyanánt? Hol van a határ, amit kiszabok magamnak, hogy eddig és ezt kell megtennem, csak magamért?!

Amire nagyon büszke vagyok, hogy leadtam 6kg-ot. Nagyon jó érzés szuszogás nélkül lehajolni cipőt kötni. Pontosan érzem és képes vagyok vizualizálni, milyen könnyebbséget jelent úgy fölszaladni a lépcsőn, hogy nincs a kezemben egy 5 literes vizeskanna és egy kiló liszt.

Fontos hogy jól érezzem magam. De ugyanennyire fontosnak érzem, hogy megfeleljek azoknak akik szeretnek. Jó, amikor szeretteim szeretettel és elégedettséggel tudnak rám nézni.

Látom magam előtt a lejtőt, amin el kezd valaki lecsúszni. Amikor látom azt a nagyon túlsúlyos embert a cukrászdában, aki már nem is élvezi a negyedik krémest, aminek még nekiesik. A tekintetében benne van a “most már minden mindegy” reménytelen szomorúsága. Mert már nem érdekel, hogy mit gondol rólam bárki is. Ez a reménytelenség, az érdektelenség, a föladás, ami véglegessé tesz élethelyzeteket. Dohányoztam 10 évig. A függőség olyan szintjére süllyedve, hogy már egy mozit nem bírtam végignézni anélkül hogy kijöjjek egy cigire. Tudom milyen érzés, amikor reggel köhögésre ébredve, utálva saját nyomorúságomat keresem a cigisdobozt.

Sokszor van úgy túra közben is, hogy nekilódulok a lejtőn. Ismerem az érzést, amikor keményen bele kell állnom, mert láthatóan gyorsulok valami rossz, kiszámíthatatlan felé. Jó érzés visszaszerezni a hatalmat, újra megragadni saját sorsom irányítását. Ezt az érzést nevezem én büszkeségnek.

Most eszembe jut a klímaszorongás.

Talán az emberiség tudatosabb fele is pont ebben szenved. (Nem a propaganda által eltompított felére gondolok.) Hogy lehet úgy élni, milyen érzés egy robogó vonaton ülni, ami a fölszedett talpfák kazánba dobálásával — végérvényesítve a visszafordulás lehetetlenségét — gyorsul folyamatosan a szakadék felé?

Na nem, ebbe az irányba most nem megyek el.

Inkább magamra erőltetek valami büszkeséget, mert tegnap 11, számomra teljesen ismeretlen ember egy tarka, bőrrel takart léggömböt átjuttatott egy fűre festett, fehér vonalon túlra, amit másik, szintén ismeretlen 11 ember próbált megakadályozni…