Ízlelgetem a szót. Zöldfolyosó. Beleszerettem a fogalomba. A buja erdő és az ember találkozásának eredőjét hívom én zöldfolyosónak. Imádom azt a növényi alagutat. A levelekkel borított alagút oldalfalát és tetejét kézzel megsimíthatom séta közben. Az egész út egy sejtelmes zöld fényben dereng, ahogy egy kevéske napfény átszűrődik a levélsejtek méregzöld klorofillján. Az emberek által használt erdei ösvény szélét apró letört ágacskák szegélyezik, hiszen az erdő folyamatosan próbálja visszahódítani magának azt a területet is, amit mi magunkénak kezelünk. Igen, most hogy így felidézem magamban azt az érzést, amit ott érzek, talán ez az a hely a világon, ahol a legjobban érzem magam. Érezni a napfény melegét úgy, hogy mégsem égeti a bőrömet a tűző forróság. Érezni a védelmet, amivel a növények megóvnak a végtelen égbolt felől érkező kiszolgáltatott támadhatóságomnak. Az alagútban benne van a gyerekkori “kuckózás” érzése. Talán az anyaméh biztonsága amit felidéz. Ugyanakkor olyan életenergia sugárözöne árad minden irányból, amire akkor is ráhangolódom, ha egy kicsit sem figyelek rá. Mint egy varázsdoboz, amiből olyan átalakítással jönnek ki a beterelt emberek, ahol teletöltődtek életszeretettel, tettvággyal és kíváncsisággal. Ott a folyosóban teljesen benne vagy az erdőben. Szinte minden milliméteren érezni az élet lüktetését, a levelek növekedését, a bogarak rágását, az apró szárnyak zümmögését, egy-egy madár, vagy mókus kapirgálását. (Most visszaolvasva megint alig várom, hogy mehessünk Janával a lassan zöldből sárga-bordó színre váltó “töltőhelyre”)
Zöldfolyosó
Miután ennyit írtam az én értelmezésemről, kíváncsiságból rákerestem a Wiki-n is a szó jelentésére. A zöldfolyosó, (greenway) nem pont az én fejemben lévő képről ad leírást.
Én azonban pont egy harmadik értelmezésről akartam írni.
Elmesélek egy régi emléket még a múlt évezredből. A vasfüggöny már leomlóban, az egypárt-rendszer ingó állapotban volt, de azért még nem kaptam nyugati útlevet. A sorkatonai szolgálatban töltött idő után még 5 évig nem mehettem nyugatra, nehogy az imperialista bérenceknek elmondjam, hogy 50 éves haditecnikával merték csak a szovjetek a leigázott magyar haderőt felszerelni. Többszöri kérvényezés és megfelelő szintű kapcsolati hálózat aktiválása eredményeképpen végül kaptam kék útlevelet. Az akkori munkáltatóm jutalmazás gyanánt befizetett egy londoni nyelvtanfolyamra. Két hét NYUGATON! A magyar hiánygazdaság szűkös kereteiből a gazdag fogyasztói társadalomba. Most csak arra akarom a történetet kihegyezni, hogy szerettem volna kihasználni a lehetőséget arra is, hogy hozzak valamit a világ civilizált feléből haza is. Ami itthon elérhetetlen. Nekem elég nagy ajándék volt a lehetőség is, így Jutkának szerettem volna valami nagyobb dolgot hozni. Kb 50 éves előnnyel bíró londoni piacon szinte minden termék olyan volt, ami itthon csak hallomásból volt ismert. Szűklátókörű képességeimmel a műszaki eszközök között keresgéltem. Nem tudom milyen beteg sugallat vitt rá, de végül egy mikrohullámú sütőt vettem, amiről Budapesten még csak annyit tudtunk, hogy állítólag létezik ilyen eszköz a világon valahol….
Megvettem egy ottani olcsó, diszkontáruházban, ami kb olyan mint egy offline webáruház: papírra felirod, hogy mit szeretnél aztán valahonnan kihozzák és a pénztárnál átvehető.
Kifizettem, várok a péntárnál és jön egy targonca…. Jézusom! Ez vagy 50kg! Ezt hogy fogom hazahozni? Ha hazahozom, ezzel tutira megállítanak a vámon, és egy évi fizetésemet fizethetem rá!
Kicsomagoltam és mindent, ami leszerelhető volt rajta, azt betettem a bőröndbe. Az egész szerkezetet átkötöttem nagyon erős zsineggel, aminek a végét a csuklómra tudtam kötni. Aztán az egészre ráhúztam egy nagy reklámszatyrot és mellé tettem két pulóvert, hogy ne legyen olyan szögletes.
Föl a repülőre kézipoggyászként az egészet. Lazán lóbálva, mintha csak az a két pulóver lenne a nejlonzacsiban.
A ferihegyen is beirányoztam a zöldfolyosót. ( A reptéren van egy zöld- és egy piros folyosó, aszerint, hogy van-e elvámolnivaló az utasnál.)
A szigorú tekintetű tányérfejűek sorfala között úgy végigsétálni, hogy erőltetve nem nézek egyikre sem, közben lazán lóbálni a zacskó alatt kezemhez kötött 40kg-ot! Gyöngyöző homlokomat az előttem álló találkozás izgalmára terelve élesen figyelni az egyébként átlátszatlan ajtóra.
Szóval a zöldfolyosó több szempontból is életem kulcsszavai közé sorolható…
Pingback: Solymár – Tusiblog
Zseniális! 😂😂 👏👏