Bocs, hogy untatlak benneteket, de ha kiírom magamból, talán könnyebb lesz!
A reggeli futás Túróval nekem nem csak egy egyszerű sportgyakorlat. Ez egy intim együttlét a kutyával, (vagy kutyákkal, ha jön KV is vagy Orion) és az Erdővel. Az Erdő minden nap más arcát mutatja, most éppen a tél agóniáját csicsergik a madarak, de a fák azért ezt még nem akarják meghallani. Ez egyfajta meditációs gyakorlat, amikor ráhangolódom az ébredő fákra, bokrokra és a napfelkeltére.
A szokásos útvonalamon kitaposott ösvényen csúszkálva, többször elesve – mert ahol már letapostam a havat, ott kemény jéggé állt össze – haladtam a Mező felé. A Mező az az Erdőből kiharapott legelő volt, ahol lehetett szánkózni, sárkányt eregetni ás a város fölött érezni a pilisi szél erejét. Nehéz volt elfogadni, hogy magántulajdon lett és el kezdték felparcellázni. A Mező fölött futott egy út, amit egy keskeny erősáv választott el a Mezőtől. Az erdősáv letarolása nagyon fájt, de még használható maradt az utacska, ami a reggeli köröm egy kellemes szakaszát adta.
Ma reggel azonban vagy 20 keménysisakos, berregő láncfűrészes nem csak dízelkipufogó füstjébe ölt mindent, de két lánctalpas markoló az utacskám darabjait is széthasogatta, marta. Szimbolikus látvány volt az eldőlő Természetvédelmi terület és “Óvjuk a természet értékeit!” tábla látványa. Nem is tudtam már arra menni.
Mindenesetre most nem csak a hidegtől lábadt könnybe a szemem.
Tudom, hogy az élet csupa változások sorozata, mégis nagyon nehéz elfogadni az életünk egy szép darabjának pusztulását.
…
Legalább kiírtam.
Nem lett könnyebb.