Éléskamra

A szocializmus az oktatásra is keményen rányomta a bélyegét, a fényes szelek nemzedékékének ideológiáját már a betűk és a számok mellé megkaptuk. Talán ezért is gyermekkori beidegződés nálam, hogy erős ellenszenvet érzek a kiváltságosokkal szemben és az igazságérzetemet mélyen sérti, ha egy embertársam különleges elbánásban részesül. Egy kastély vagy vár látványa bennem nem az építtető vagy a tulajdonos iránti tiszteletet hozza elő, inkább a kiszolgálók, építők, munkások és a kizsákmányolt cselédek iránti együttérzést. Milyen felháborítóan igazságtalan rendszer az, ahol születési előjogok alapján valakinek sokkal több jut a földi javakból! Ráadásul ha a nagyvilági élet alapjait rengeteg szegény ember nyomorba taszításával teremti meg, az empátiát egy még erősebb érzés váltja le: a harag.
A földesúri lakoma ételkülönlegességektől rogyadozó asztala mellett egy sereg felszolgáló, cseléd, inas és szakács munkája és verítéke érződik. Kiknek családja talán otthon éhezik.
Én azonban egy olyan korban születtem, ahol a szabadság, egyenlőség, testvériség magasztos elvei a világ minden proletárjának megélhetést biztosítanak — hallottuk.
Aztán felnőttünk.
A való világ megjelent a Népszabadság leszakadt címoldala mögött. A Föld nagy része távol áll attól az életszínvonaltól, amit itt Európa közepén ma már természetesnek veszünk. Szembesültünk azzal a ténnyel hogy mi is kiváltságosok vagyunk és a világ lakosságának többsége éhezik és még tiszta vízhez sem jut hozzá. A világtörténelemben szinte egyedülálló korszak gyermekeként én soha nem szomjaztam, soha nem kellett éheznem és nem voltam részese semmilyen háborúnak. Ez a jólét azonban nem ingyen áll elő. Az általam elfogyasztott élelmiszerek valahol egy mezőgazdasági termelés folyamata végén kerülnek az asztalomra. A nagy tömegben termelt gabona jóval kevesebb emberi erőfeszítést követel. A munka nagy részét gépesítettük.
Próbáltam már tűző napon egy kaszával a derékig érő füvet a betakarítani és tudom mit jelent egy ásóval megforgatni néhány száz négyzetméternyi földet. A fizika különböző mértékegységei a munkára vonatkozólag, – a lóerőtől a Jouleig – nem tudják leírni azt az erőfeszítést, amit az izmaim működtetése kivesz a szervezetemből. E tapasztalat birtokában egész más szemmel tekintek egy 30 lapátos ekét húzó traktorra.
Hogyan tud ilyen erős lenni ez a gép? Hogyan került bele több ezer ember ereje? Az energiamegmaradás törvényét még nem ismertem, de felhúzós autóm már volt. A kisautó tetején egy kulcsot erősen tekerve lehetett a benne lévő rugót megfeszíteni, ami tárolta a kezemmel bevitt energiát. Ezt a munkát dolgozta le a kis szerkezet azzal, hogy addig tudott menni, amennyit a kulcson tekertem.
A traktor a földben lévő kőolajban tárolt energiát használja.
A kőolaj a földben pont olyan energiakonzerv, mint a felhúzott rugó a kisautóban. De ki tekerte ilyen erősen azt a képzeletbeli kulcsot, hogy ennyi energia konzerválódott itt alattunk a földben? A fotoszintézis a Nap csillagunkból sugárzó energiaözön működtetésével tudja a széndioxid erősen összetapadt molekuláját szétszakítani, és a szenet meg oxigént, mint potenciális energiabombát előállítani. Ebből halmozódott fel az évmilliárdok alatt olyan óriási mennyiség, ami jelenleg működteti gépesített civilizációnkat.
Az előbb használt energiakonzerv kifejezés szerintem találóan jellemzi az ebből eredő problémakört. Ha az éléskamrában tárolt konzervek és befőttek jelentik egy család összes lehetőségét a mindennapi étkezés kiszolgálására, akkor jogosan merül fel az a kérdés, hogy mekkora ez az éléskamra?
Az óriási lottónyeremények nyertesei szinte mind szegényen végezték. A hirtelen jött gazdagság ugrásszerű életmódváltást jelentett. A nyeremény azonban nem gyarapodott így csak idő kérdése, hogy kinek mikor merül le a számlája, visszatérve előző példámra, mikor ürül ki az éléskamra.
20 évvel ezelőtt Jeremy Leggett – aki a földtudományok és olajkőzetek oxfordi doktori fokozatával számomra nem tűnik hiteltelennek – az alábbi, sokatmondó címmel adott ki egy könyvet: “A fele elfogyott”. Az itt olvasott tények és adatok az életvitelemben és döntéseimben is jelentős változást eredményeztek.
Mikor levesszük a következő befőttet a polcról, oda se merünk nézni, hogy hány polc van még a falig. Pedig az éléskamra homályos fényében is látszik már a fal ódon tégláinak riasztó látványa.
Vannak, akik bátran zseblámpát vesznek a kezükbe, és egy kicsit jobban körülnéznek ebben az éléskamrában. Pogátsa Zoltán podcastjében két fejezetben is Gelencsér Andrással, a Magyar Tudományos Akadémia doktorával beszélgetett.
Az első részben a civilizációnk működtetését tápláló energiákat járják körbe:

A második részben a modern társadalomban használt anyagok kerülnek terítékre:

Nem írom ide a feltétlen hallgassátok meg felszólítást, hiszen ha olvasod a blogomat és elolvastad a bejegyzést, sejtheted miért töltöttem le és tettem ide!