20 évesen megtörtént az elkerülhetetlen. Amit lehetett, azt megtettem hogy elkerüljem, de 1984 őszén mégis megérkezett a behívóm.
Nem katonatörténettel akarlak untatni, de mégis.
A csupa férfival összezárt, szigorú parancsuralmi rendszer egy teljesen más világra nyitott kaput nekem. Az emberiség szemetének igazi valója akkor még újdonságként hatott rám. Az alkoholizmus, a szadizmus, az erőszak, a megalázás és még egy halom olyan fogalom, ami rémálmaimban szokott előjönni.
A bevonulás után egy hónappal hadgyakorlatot rendeztek nekünk. Csupa kopasz, akikkel egyszerre kezdtük meg katonai pályafutásunkat. A csapat egyik fele kapott egy piros karszalagot, a másik fele meg kéket. Mindenki kapott 10 darab vaktöltényt. Valami zászlót kellett volna megszerezni. A fiúkon olyan adrenalinszint-növekedést lehetett látni, amit elképzelni sem tudtam. Boldogan tárazták be a kapott töltényeket. Én szétosztogattam a sajátomat, mert a kormos fegyvert órákig lehet tisztogatni egy vaktöltény elpukkantása után. A csapat felállt harci alakzatba és hangos hurrázással, durrogtatva rohant neki a másik karszalagosoknak. Egy bokor mögött gyorsan lezuppantam egy gödörbe és megvártam hogy abbahagyják. A kiabálás és harci zaj távolodott, de nem enyhült. Rágyújtottam és füstöt eregetve múlattam az időt. Ahogy ott meditálok, egyszer csak megjelenik az a katonatársam, akivel eddig együtt szívtuk végig az összes szarságot, és egy emeletes ágyon osztozunk. Ködös tekintettel, teljesen kipirulva rám fogja a fegyvert. Add meg magad! Döbbenten nézem. Te hülye vagy?! Hahó! Én vagyok az! Te most tényleg fegyvert fogsz rám? Hosszú másodpercekig tartott, míg egy kicsit kitisztult az agya. Hosszasan kellett győzködnöm, hogy huppanjon le mellém és osztozzunk az utolsó cigimen. Döbbenetes volt számomra ez az átváltozás. Egy másik embert láttam akkor magam előtt. Képes lett volna lelőni csak azért mert más színű karszalag volt rajtam.
Ez jutott eszembe Szénási Sándor jegyzetéről:
“Az agyadban a parancsnokod szódarabkái kavarognak együtt a megsértett fölényérzeteddel, és a tudattal, hogy ha ölni akarsz, ölhetsz, és nem gyilkos leszel, hanem hős, rosszabb esetben mártír.”
Sok a video, sok a fénykép: hóba dermedt orosz katona holtteste, csecsemőjét a metróalagútban szoptató anya, véres arcú nő, akinek a képe szinte az összes brit tabloidra felkerült, egy szál automatával az aszfalton hasaló gárdisták a tankok útjában, szétlőtt ukrán óvoda, és mennyi halálkép lesz még. Egy, egyetlen egy azonban még ebből a sorból is kilóg: az a felvétel, amelyen látható, amint egy orosz tank irányt vált, és szándékosan átgázol egy autón, benne a vezetővel persze, hiszen a tank ő miatta fordult meg, őt akarta nem is egyszerűen megölni, de eltaposni, mint egy férget.
Nem kivégezni, hanem felismerhetetlenné trancsírozni, ahol már semmi emberi nincsen, csak vér, belek, és csontdarabok.
Ilyen a háború, mondják a szakértők, tábornokok, és politikusok (már aki persze ), és hát pontosan erről van szó, hogy a háború ilyen, és ezt teszi az emberrel.
A háború olyan, hogy miután kiképeznek katonagéppé, beletesznek egy tankba, amitől te, aki amúgy csak egy eleme, csavarja vagy egy vakon engedelmeskedő egésznek, egyszerre méterekkel kerülsz a föld, és más emberek fölé, de nem csupán magasan vagy, hanem érinthetetlen is. A páncél, az ágyú, a lánctalp mindentől megvéd, így fölösleges a hétköznapi életben létfontosságú kompromisszumokat, kiegyezéseket keresni, taktikusan meghátrálni, win-win szituációkat kialakítani, okos ember módjára nem kell engedned az erősebbnek, hiszen itt mindenképpen te vagy az erősebb.
Természetesen nagyon fontos, hogy azok, akik a te drótjaidat rángatják, miről győztek meg, mielőtt beültettek a tank-játékszeredbe. Az, hogy felsőbbrendű vagy, a minimum, hiszen az az alak, akit eltaposni kedved szottyant, nem is létezik, hiába hiszi magát ukránnak, olyan nincs, a név maga határvidéket jelent, hát miféle nemzet az, amit határnak hívnak? Az ukrán, ha már ragaszkodunk a szóhoz, inkább amolyan félhülye parasztocskát jelöl, aki ha okosabb lenne, igazi orosz lenne, de most még csak a fejlődés elején tart, és valami korcs nyelven gajdol. Amúgy meg, ahogy az elnök mondta, Ukrajnát úgy dobták össze, az orosz cár, Lenin, Hruscsov, nemhogy nemzetnek, államnak is nevetséges. Nácik vezette amerikai gyarmat, rablók uralta nép, akik évek óta népirtást folytatnak az oroszok ellen. Ergo: aki Ukrajnát tapossa, Oroszországot védi.
Természetesen vannak, nem is kevesen, akik éppen ezt a logikát vélik félhülyének, tele nettó hazugságokkal, de te, aki a tankban ülsz a föld fölött, ezt nem gondolod végig, részint mert nincs tudásod ehhez, részint úgy véled, szükséged sincs rá, azért van az elnök, meg a tizedes, hogy megmondja neked a tutit.
De a tutinak sincs sok jelentősége most már, azután, hogy már megérezted a vér szagát, már láttad a bajtársad a hóba dermedni, amikor látod az autót, benne az egyik féreggel, aki elvben nem is létezhet, mégis ellenállhat neked, és visszalőhet. Az agyadban a parancsnokod szódarabkái kavarognak együtt a megsértett fölényérzeteddel, és a tudattal, hogy ha ölni akarsz, ölhetsz, és nem gyilkos leszel, hanem hős, rosszabb esetben mártír. Vak dühvel félrerántod a kormányt, és csikorogva áthajtasz a kocsin, fém a fémen jajong, az autóból kinyomott levegő mintha sóhajtás lenne, és te máris mégy tovább, jobanyij v rot (“ёбаный в рот”), annyi neked paraszt.
A járókelők percekkel később kiszabadítják a roncsból a vezetőt, aki maga sem érti, hogyan menekült meg. Nincs rá magyarázat.
Innentől egy másik történet jön.