T. átküldött egy képet, melyen kislánya sóterápiával igyekszik az őszvégi ködös, náthás időszakot átvészelni. Az arcmaszk alá egy kis kompresszor fújja be a tisztított, sós levegőt, ami a légutakat helyreteszi. Persze erről is egy emléket hozott fel nehézkesen működő agytekervényeim egy sötét zuga.
A nyolcvanas években egy nyomdában dolgoztam karbantartóként. A TMK (Tervszerű, Megelőző Karbantartás) csapat egy kis családként, a nyomdától szinte függetlenként élte életét. Amit fizikailag is jól elszeparált külön kis házban, saját konyhával, fürdővel és öltözővel akkor úgy éltem meg, mint az élet császára. Az elitnyomda akkor a kor színvonalának az élvonalába tartozott, az akkori színes, szagos propaganda anyagok előállításához.
Az alkoholfogyasztás akkor is olyan mélyen beleivódott a mindennapokba, amivel ott találkoztam először. A névnapok, szülinapok része volt hogy kis felespoharak sorakoztak a műhelyben. A függés állapotát is ott ismertem meg. Egy ügyes, tapasztalt lakatos is a csapat része volt. Ő vidékről, 70km távolságból érkezett minden reggel 6 órára. Reggel 3-kor kelt, megetette és kialmozta a malacokat, elbiciklizett a tanyáról 10 km-re az állomásra. A vonaton saját társasága utazás közben igazi házi párlatokkal feltöltötte az embereket, hogy kibírják egész nap kellő véralkoholszinttel a napot. Egyszer úgy érkezett be reggel, hogy nem volt nála pénz és nem tudott a vonaton feltöltekezni. Teljesen sárga szemekkel, remegő végtagokkal botorkált a vegyszeres szekrényig. Négy deci tiszta denaturált szeszt úgy öntött le a garaton, hogy nyelés nélkül, azonnal a gyomorba jusson. Köpött kettőt és öt perc múlva visszakaptuk azt a kiváló szakembert, akit addig ismertünk. Neki élete része volt ez. De volt mellette élete, a tanya, a malacok a munka.
Azonban néha egy kocsikísérő srác is kis házunk vendége volt. Szülinapokon és névnapokon ő is beköszönt egy-egy potyafelesre. Huszonéves srác céltalanul. Kocsikísérőként segített fel- és lepakolni, és vigyázott az autóra, amíg a sofőr elment pisilni. Bizonyára ő is inkább űrhajósként vagy legalább masinisztaként rajzolta le önmagát az óvodában. Ez az állás nem fizetett annyit, hogy olyan mennyiségű alkoholt megvegyen, amivel világfájdalmát tompíthatta volna. A folyamatos delírium állapotát ezért más vegyszerekkel igyekezett fenntartani. Ő is „inhalátort” használt, amit egy nejlonzacskóba öntött ipari ragasztó testesített meg. Az üveges tekintet, a körbelengő higítószag és a kezében lengedező zacskó képe maradt meg bennem.
De miért is pont december 24-én jutott eszembe?
Egyik tiszta pillanatában beszélgettem vele és kiöntötte a lelkét. Mik a legszebb emlékei? Mit vár az élettől? Könnyezve mondta: „A Maggi-leves. Ha anya Maggi-levest készít és tészta is van benne…”
(Ti talán nem tudjátok, de akkor lehetett kapni olyan leveskockát, amire az volt írva, hogy Maggi)