Az ilyen idősödő férfiemberek katonatörténetekkel szokták untatni a társaságot. Talán azért, mert még mindig ott él a társadalmi emlékezetben, hogy a katonává válás, az a fiúgyermek férfivá válásának valamilyen különleges aktusa. Egyfajta beavatási szertartás, egy kemény próbatétel, amit elvégezve büszke, tesztoszteronnal túlfűtött harcosként nyer tiszteletet a törzs tagjai előtt.
Bizonyára ez is motiválja a konzervatív többségű társadalmat, és még mindig jelentős támogatottságot élvez a kötelező sorkatonai szolgálat visszahozásának gondolata.
Szerintem egy deklaráltan autokratikus rendszerű szervezet, mint a hadsereg, inkább arra volt alkalmas, hogy a szabadságra vágyó, idealisztikus elképzelésekkel nyiladozó ifjakat megtörjék. A liberális gondolatokat kiirtsák, és egy agresszív, szó szerint is kemény pofonokkal helyre tegyék, visszarugdossák őket a lázadás gondolatától legmesszebb eső alattvalói lét fizikai valóságába.
Én magam is csak ott találkoztam először az alkoholizmus legmélyebb bugyraival, az emberi gonoszság addig elképzelhetetlen mértékével. A nyílt erőszakkal, a megalázással, ennyi hazug, sötét és agresszív emberrel addig nem volt semmilyen kapcsolatom.
A tisztjeink az alkoholbetegség végső stádiumában élték mindennapjaikat. A civil társadalomban értéktelen emberek itt lakást és megélhetési lehetőséget kaptak. Ezzel együtt egy olyan hatalmat, amivel következmények nélkül kiélhették frusztrációjukat az írni-olvasni tudó, náluk intelligensebb fiatalokon. Az egész rendszer alapjaként a gyűlölet szolgált. A tisztek gyűlölték a fényesebb jövő előtt álló fiatalokat, gyűlölték önmagukat a kilátástalan, változtatásra képtelen helyzetükért, gyűlölték a feljebbvalóikat.
Mindez a kézigránátról írt posztomról jutott megint eszembe.
A hadsereg a fegyverekről szól.
Azonban a terrorizált, gyűlölködő emberek kezébe fegyvert adni nem a túlélés garanciáját jelenti.
Viszont a sorkatonai szolgálat papír szerint mégiscsak arról szól, hogy harci kiképzést kellene adni az oda beráncigált embereknek. Aminek persze része az is, hogy legalább egyszer egy puskát adjanak a kezükbe és megtapasztalják azt az érzést, amikor a berobbanó puskapor pont akkora erővel indítja útjára a puskacsőben a lövedéket, mint amekkora erővel löki hátra a fegyvert.
Azonban a tisztek jól tudták, hogy a terrorizált alattvalóikban is mennyi gyűlölet halmozódott fel. (Minden leszereléskor az összes tisztet a leszerelők elkapták és egy pokróc alatt kékre-zöldre rugdosták.)
Komoly dilemma elé állította őket, hogy adjanak éles fegyvert a harag maximumára gerjesztett fiatalok kezébe.
Az éleslövészet úgy zajlott, hogy minden katonára jutott egy tiszt a lőtéren. A katona megállt, háttal a tisztnek. A tiszt a pisztolyába betárazott és kibiztosította a fegyverét. Jobb kezével a pisztolyt a katona fejéhez tartotta, miközben a katona hátranyújtott kezébe belerakott 3 db lőszert. A fegyverbe is úgy tudta behelyezni az így kapott lőszert, hogy végig a fejéhez tartotta a tiszt a kibiztosított pisztolyát. Minden mozdulatot csak parancsra végezhetett el. A tiszt folyamatosan elmondta, hogy az első olyan mozdulat esetén, amit nem a parancs szerint végez a katona, jogos önvédelemből azonnal meghúzza a ravaszt.
A szolgálat alatt háromszor volt ilyen lövészet, így 9 lövés leadásával nem igazán vált senkiből a gépfegyver biztoskezű használójává.
Azonban a hadsereg állapotára egy jellemző példa az én harmadik éles lövészetem. Már „öreg” katonaként olyan rutint szereztünk elvileg a lőtéren, hogy nekünk nehezített gyakorlattal kellett célba lőni. Teljes menetfelszerelésben, azaz megpakolt hátizsákkal, gázálarcban és rohamsisakban kellett volna eltalálni a céltábla közepét.
A velünk érkező tiszt addigra már olyan részeg volt, hogy alig tudott beszélni. Döbbenten belenézett a lőszerekkel teli ládába. „Huba’meg ezt k.ra elszámoltam! Ez sokkal több, mint amennyien vagyunk. Hogy fogok ezzel elszámolni? Tárazzátok be ezeket!”. Így ezen az utolsó lövészeten én nem 3 lövést adtam le, hanem 150-et.
A 30kg-os hátizsák mellé még plusz 15kg-ot nyomott az öt telitöltött tár. Jól megizzadva felvettem a gázálarcot. Rögtön úgy bepárásodott az üveg, hogy semmit nem láttam. A tiszt odalökött lövészhelyre és mondta, hogy most irányban vagyok, feküdjek hasra. Ahogy hasra lökött, a hátizsák teteje pont a fejemen lévő rohamsisak hátuljáig ért, így azt előre lökte az orromig. Ezért még a homályos gázálarcon beszűrődő fényt is teljesen elzárta a szemem elől. Teljes vaksötétben próbáltam a géppisztoly fogantyúját kitapogatni. Azonban a hátizsák szíja úgy feszített, hogy nem bírtam a másik kezemmel elérni a gépfegyver elején lévő tartókart. „Lőjjé má’ mert kitaposom a beled!”. Automatára állítottam a gépfegyvert, és félkézzel, mint Rambó kiszórtam az első tárat. Hátbarúgott a tiszt, hogy tegyem be a következő tárat is. Így mind az öt tárat szanaszét lövöldöztem a nagyvilágba. A 150-ből egy sem találta el még a céltáblát sem. A gépfegyver égette a kezemet, a puskacső vége vörösen izzott még akkor is, amikor levettem a gázálarcot és újra megláthattam hol vagyok.
Gondoltam valami tanulsággal zárom a posztot, de a történet szerintem önmagáért beszél…