A Miniszterelnökség hivatalában titkárnőként dolgozott egy 29 éves nő. Mellette zongorázni tanult és fitnesszben igyekezett eredményeket elérni. Mindkét karját elveszítette, mert a kezében robbant fel egy kézigránát.
Nem tudom, hogy az „önkéntes” honvédelmi kiképzés a titkárnő számára mennyire volt elvárás. A munkáltatók képesek olyan programot szervezni alkalmazottaiknak, ahol hivatalosan nem kötelező a részvétel, de leépítésnél vagy fizetésemelésnél valahogy mégis felmerül a dolgozó lojalitásának mércéjeként.
Nekem is részem volt a kézigránáttal való játékban. Nekem kötelező volt. A kiképzés részeként teljesíteni kellett a kézigránáttal való támadásra való alkalmasságomat. Mikor elvittek minket kézigránátot dobálni én megtagadtam a részvételt. Mindenki dobott már, én mondtam, hogy ezt inkább kihagynám. Nem lehet. Ez k. hangos és veszélyes, nem akarom! A tiszt először csak kinevetett, aztán erősködött és hat hónap futkosóval fenyegetett parancsmegtagadás miatt. Dobálta maga előtt lazán, hogy nem kell ettől annyira fosni! Kibiztosít, hátralendít a karral, és amikor csattan, azaz élesedik, simán eldobja a gödörből. Addig lehet próbálkozni, amíg nem sikerül a kijelölt körön belülre kivitelezni a robbanást. Odarángatott.
Tartom a kezemben ezt a súlyos kukoricagránátot. Egy fa nyél végére szerelt konzervdoboz méretű gránát. ( Pont akkora, mint a vagdalthús konzerv, mert háború esetén a konzervgyártó gépet kézigránát termelésére lehet használni.)
Kibiztosítom.
Hátralendítem a kezem. Már a levegőben csattan egy baromi nagyot.
Jézusom! Ez itt robban fel a kezemben!
Abban a pillanatban mielőbb meg akartam tőle szabadulni, így a gödör szélére ejtve már hasaltam is le a gödör aljába, a sárba. Még láttam, hogy a nagyarcú tiszt is bezuhant mellém a pocsolya közepébe, igyekezvén minél mélyebbre fúrni magát a detonáció magjától a legmesszebbre.
Aztán egy éles csattanásként érzékeltem a robbanást.
Zubogott ránk a gödör széléből kiszakított földtömeg.
Csönd. Fél percig nem hallottam semmit.
Élek. A tiszt is lélegzik hozzámbújva.
Kiástuk magunkat a föld alól.
„Jól van…? … tényleg újra kell próbálnom…?”
„Húzzon a p.ba és soha többet meg ne lássam itt!”
A kriminális katonai adminisztrációt meghazudtolva valahogy mégis jelölhették az adatlapomon a harci képességeim teljes hiányát, mert soha többet nem vittek engem el ilyen megpróbáltatások elé.