„Munka: szláv eredetű szó, eredeti jelentése: kín, gyötrelem, szenvedés, erőfeszítés, vesződség.”
Tele hassal üldögélek a notebook előtt egy kávéval a kezemben a fűtött szobában. Ebben az egy mondatban tízezer évnyi civilizációs vívmány benne van. Mióta a homo sapiens birtokba vette ezt a bolygót, soha nem volt ilyen kényelmes élete szinte senkinek. Az éhínség fogalma csak egy távoli ködös szó. Ahhoz, hogy egy dél-amerikai kávécserje magjából készült italt szürcsölgessem, milyen erőforrások mozognak a háttérben?! A termesztőtől a szállításig. A fűtött szoba is csak „pity-pity” a hőszivattyú távirányítóján. A notebook és az internet háttériparáról pedig nem is kezdek el semmit…
Mennyi munka és tudás van mindebben?! Az első tüzet csiholó embertársunk óta milyen hihetetlen mennyiségű munkaóra kellett ahhoz, hogy egy ilyen környezetbe beleszülethettem? Munkaóra kifejezést használtam. E szó fejezi ki talán a legjobban, hogy mi az amit egy embernek bele kell tennie ebbe a rendszerbe. Az óra egyértelműen az életidőből elvett értékes perceket jelenti, amikor nem pihenek, nem fogyasztok, hanem olyan tevékenységet végzek, ami nem a legkellemesebb számomra, de szükséges ahhoz, hogy aztán tudjak fogyasztani és jobban érezzem magam. A munka már egy kicsit nehezebben definiálható, de mindannyiunknak van róla valamilyen elképzelése. A munka mindenképpen egy olyan emberi tevékenység, amivel valami olyan változást idézünk elő a környezetünkben, amivel a jövőben reményeink szerint jobb lesz az életünk. A tűzrakó ősembertől minden földlakó hozzátett valamit ehhez a nagy egészhez, amit most itt találtunk. Már amikor egy gallyat odavitt a tűzhöz, munkát végzett. Egy perccel tovább égett a tűz és nem fagyott meg az anyja ölében az a poronty, aki talán az én családfám egyik alapítója volt.
A munka emelt fel minket oda, ahol most tartunk. Ez nem holmi balos, marxista demagógia. A házaink, a teli magtárak és a műholdak mind-mind emberi munkával előállított javak. Valakinek dolgoznia kellett ahhoz, hogy én ezt elérhessem, láthassam, itt legyen az asztalomon, megehessem.
A munka becsülete, a tisztesség, a szorgos, jó munkásember kifejezések is ezt tükrözik. Bár az értékteremtés fogalma itt már nem olyan egyértelmű: a szellemi munkáról vizualizált elképzelések már sokkal cizelláltabbak. Egy excel tábla előtt üldögélő „semmirekellőt” megítélők szájából gyakran hallani, hogy el kellene ezeket küldeni kapálni a földekre, hogy megtanulja mi az a munka. Azt már nem tudja elképzelni e határozott véleményformáló, hogy talán pont a 12 késes eke tervezését végzi a gép előtt, pont azért, hogy ne kelljen ezer embernek a földet kapálgatni…
A fizikai és szellemi munka között talán szándékosan fenntartott ellentétek csak elterelik a figyelmet a rendszer igazi parazitáiról. A pénzügyi rendszer igazi haszonélvezői a hatalmas tőkealapok névtelen tulajdonosai.
A bérből élők fejében egy akkumulátorgyári beruházás egész fals képről tanúskodik. A dolgozók a megtermelt javak ellenértékének csak egy huszadát kapják meg. A hatvanféle adó és a cégtulajdonos nyeresége a munka ellenértékének a 95%-át elviszi. Az így befizetett pénzből pedig ajándékot kap egy koreai befektető, hogy felélje a vízkészletünket, felélje a megtermelt energiáinkat, tönkretegye a földjeinket és ideggázzal mérgezze környezetünket. De mi hálát kell hogy érezzünk a „munkahelyteremtés” miatt! Meg kell köszönni, hogy az általunk megtermelt javakból valaki meggazdagodik és cserébe további rabszolgamunkásként kiszipolyozhat bennünket.
A fogalom teljesen beteg. Mi az hogy munkahelyteremtés?
Az akkumulátorgyári beruházás és megtérülési ráta a befektetési alap porlasztott portfoliójában csak egy tizedszázalékos tétel. Ha ez kissé rosszabb mutatókat produkál, akkor a tőke talán egy automatizmussal kerül át más ETF-ekbe és befektetési egységekbe. A tőkealap haszonélvezője ebből semmit nem is lát, nem is tud. Maximum azt veszi észre – ha van kedve megnyitni a tájékoztató emailt –, hogy tegnap nem 18 millió dollárral lett gazdagabb, hanem csak 17,99-el. Ő az, aki csak azon agyal hogy a gyűjteményébe milyen színű legyen a következő Ferrari, vagy esetleg elvitesse-e magát a Holdra. Sokba kerül? Ugyan! Majd valahol Közép-Európában pár millió rabszolgával kitermeljük. Kivetünk rájuk egy hatvanegyedik adót. Hívjuk mondjuk útdíjnak…