Pörc

Nem tudom miért volt Golyó a beceneve egy katonatársamnak. Egy kissé bulldogképű, kissé túlsúlyos, de inkább csak olyan “felnőttesen”, ami a huszonéves gyerekek között inkább idősebb vezetői tekintélyt parancsolt neki. Golyó jelleme és viselkedése is ezt tükrözte. Az egész katonásdit kívülállóként, cinikus iróniával kezelte, éreztetve hogy ő fölötte áll ennek a bohóckodásnak. Lassú mozgású, lassú, megfontolt beszédű komolyságát kinézte magának egy tiszt is, így parancsnoki sofőr lett belőle.

Történt egyszer, hogy a laktanyaparancsnok az autóba beszállva, a tükrön hosszú szőrökön lógó, a szőrtüszőkhöz tapadt bőr és véres zsírdarabokat talált. Ráordított Golyóra valami állati nyelven, mert a tisztek csak így tudtak kommunikálni. Golyó volt annyira intelligens, hogy lefordította az üvöltést és megértette, hogy kérdőre vonták emiatt. Várt egy kicsit, majd emberi nyelven és halkan szólalt meg. Már ez felért egy szabotázzsal.

“Ha erre gondol az őrnagy elvtárs – mutat a közöttük lógó undormányra -, természetesen nem kabalaként helyeztem ezt ide. Hiszen marxista-leninista pártunk és kormányunk elítéli a kultikus tárgyak  szerepét, mellyel csak az egyházak mételyezik materialista rendszerünk tiszta eszméit. Csupán a reggelimnek egy részét tettem félre későbbre. Az állomány reggelijét, amivel fent említett kormányunk gondoskodik az ő védelmére felesküdött ifjairól. Jelentem, ez az étlapon “pörc” néven jelenik meg, ami az iparilag sajtolt sertészsír alapját képező anyag maradványa…”

Körülbelül eddig mondhatta el válaszát, mert gyorsan behozták mellém a fogdára.

Miért jutott eszembe a sztori? Csak a pörc miatt. A túrós tésztához Édesanya mindig csinált pörcöt, ami teljesen kisült, zsírját vesztett szalonnadarab. Azt szerettem. Az ipari sertészsír előállítása egyszerűbb, olcsóbb folyamat. Egy bazi nagy présbe beledobálják a lenyúzott állat zsíros hámszövetét és nagy nyomással kipréselik belőle a zsírt.

Ezt is megettem meg azt is. Morogtunk, egy kicsit duzzogtunk, de megettük, mert legalább láttunk mást is, mint üres tarhonyát, amivel hetekig reggel, délben és este etettek minket. Most így visszaemlékezve talán még pozitív emlékként is jelenik meg, ahogy bajtársi sorsközösségben szopogatjuk a szőrök végéről még emészthető maradványokat.

Persze, most elborzadtok a dolgon, ahogy én is. Ezért írtam le. De én voltam ott és én éltem meg. Akkor, abban a közegben, ahol örülhetsz, ha kapsz enni, egész máshol van az az elméleti vonal, amire azt mondod, hogy na ezt már nem! Erről a vonalról, ez elméleti határról akartam írni.

A földi élővilág a maga bonyolultsága ellenére elég szűk határok között mozog. A teljes bioszféra a földnek egy egész vékony felső peremén működik. A legtöbb növény gyökere nem megy le 1 méter alá, és pár méterrel a föld felszíne alatt már semmilyen aktív élő tevékenység nincs. Azaz a teljes élővilág e “kevéske” anyag folyamatos keringésére épít. Az a szénatom, ami a krémesem piskótájában, a liszt alkotóelemeként a búza kötött meg a levegő széndioxidjából, előtte milyen utat járt be?! Egy sün lélegezte ki? Vagy egy baktérium, miközben épp lebontott egy békatetemet? Azok az anyagok, amiből építkezünk 100% valószínűséggel már több ezer élőlényen  keresztül átmentek.  Az egész élet itt a földön az anyagcseréről szól, amit a napenergia működtet. Megeszünk más élőlényeket.  Vagy te eszel meg másokat vagy téged esznek meg. Így leegyszerűsítve borzasztónak tűnik.

Akkor milyen erkölcsi korlát választ el minket a kannibalizmustól? Tudom, most hirtelen nagyot ugrottam. De 8 milliárd ember hány millió tonna, azonnal felhasználható, tiszta fehérje- és zsírforrás lehet? Mekkora pazarlás egy elpusztult ember legalább 30kg színtiszta húsát veszendőbe menni.

Miért borzadsz el attól, hogy ezt egyáltalán leírom?

Attól a vonaltól. Ami ott van a fejedben. Ami elválaszt attól, hogy ezt még igen, megeszem, azt már nem.

Amitől embernek érzem magamat.  Az élővilág teljes spektrumában jelen van a kannibalizmus. Hiszen a szót is csak mi, emberek hoztuk létre, és a fogalmat is csak mi azonosítjuk. Az élővilágban ezt a luxust, a túlélésért folytatott folyamatos küzdelem nem engedheti meg magának. A tudat – amivel megjelent az empátia – hozta létre. Kellő empátiával át tudom érezni más ember szenvedését és fájdalmát. Ez az empátia gátol meg abban, hogy fájdalmat okozz, netán megölj másokat.  Talán ez az, ami azt a vonalat egyre magasabbra tolja ott a fejünkben.

Még egy kis kitérő.

Mikor Gödre költöztünk, próbáltunk egy nem létező ideát megvalósítani, ami a kertes házhoz kapcsolódik. Lett baromfiudvar majd később disznóól is. Nagyon helyes kis kacsák kerültek a baromfiudvarra. Nem mondom, hogy imádtam őket. Sőt, kicsit haragudtam is rájuk, mert miattuk kellett a kiserdőbe kimenni csalánt szedni nekik. Akármit is találtam ki a vége mindig az volt, hogy tele voltam csaláncsípésekkel. De amikor boldogan ették a kezemből, akkor már helyreállt a lelki békém. Azonban a kacsákat arra szántuk, hogy táplálékforrásként szolgáljanak, azaz megegyük őket. A főzés eddigi kiindulópontja az volt, hogy vedd ki a hűtőből a baromfit. Most meg ott szaladgál egy kacsa az udvaron. A kettő között van egy nagyon éles szakadék, a gyilkolás eseménye. Na ez volt az a pont, ami az egész kertvárosi ideológiát és tervet romba döntötte. Nem emlékszem, hogy melyik szomszéd vállalta el ezt a feladatot. Az biztos, hogy nem voltam ott és nem is nagyon akartam erről tudomást venni. Már ez tolt nálam egy kicsit azon a vonalon, mert nem tudtam átadni magam teljes mértékben a gasztronómiai élvezetnek, mely a korábban kézből etetett kacsa elfogyasztása jelentett.

Mindezt a sok betűt Juditnak köszönhetitek, mert egy nagyon érdekes írása az okinawaiakról indított bennem több gondolatot.

Felidézte bennem a képet, amikor önnön felsőbbrendűségéről alkotott torony magasságából, lesajnálva néztem bennszülött törzsről készült filmben, ahogy a vadászok bocsánatot kérnek az áldozattól, amiért meg kellett ölniük és megköszönik neki, hogy húsával táplálja őket.

Változunk, tologatjuk azt a vonalat, a lécet ami alá már nem szeretnénk nézni…