Négy felnőtt ember összezárva egy közös nyaraláson törvényszerűen egy veszekedést fog generálni.
Ezt mi sem kerülhettük el.
De talán én kezeltem a legrosszabbul, amit nagyon megbántam.
Erre született ez a vallomás, amit a gyerekeknek szántam.
Ezt nem kellene megosztanom, de ez is én vagyok. És tusiblognak hívják az oldalt. Amiért akkor leírtam, abból én tanulok a legtöbbet, ha néha újraolvasom. Okos ember más kárán tanul, én néha még a sajátomból se.
Felosztom az az életemet egy fordulópont köré. A fordulópont pedig az az esemény, amikor összejöttem Jutkával. Talán 17 évesek lehettünk.
……………..JJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJJ
A pontok a gyermekkor egyes éveit, míg minden nagy „J” egy évet szimbolizál, amit Jutkával közösen éltünk meg. A vonal látványosan ábrázolja, hogy rengeteg együtt töltött idő áll mögöttünk. Ennyi év alatt már annyi mindent megtörtént, ami miatt felhatalmazva érzem magam, nyilatkozhatok a mikéntjéről.
Hazugság lenne azt állítani, hogy rózsaszín ködben, felhőtlen szerelemben telt minden perc. A kapcsolatunknak is voltak válsággócai és mélypontjai. Egyikünk sem tökéletes, csináltunk mindketten olyat, amivel a másiknak valami rosszul sült el, akár szándék nélkül is. Voltak ajtócsapkodásos időszakok is. Sokszor volt, hogy piszkosul megsértődtem valamin. A sértett „nemszólokhozzád” önkéntesen magamra vállalt szerepben egyfajta büntetéssel próbáltam bizonyítani az igazamat, vagy a vélt, velem történt igazságtalanságot. Ebben a sértett haragban azonban egyáltalán nem jó érzés élni. Én legalábbis nem élvezem. Rossz így hazaérkezni, rossz minden perc.
A sok „J” betű egymás mellett más szempontból tekintve azonban egyáltalán nem olyan hosszú. Az egész életem ott van ebben a vonalban. Így ránézve nem túl hosszú. Még néhány „J” betű, aztán vége is lesz az egésznek. Nagyon jó megélni azokat a pillanatokat, mikor békében és szeretetben együtt lehetünk. Jó megélni és jó visszaemlékezni is rá. Tudom, hogy közhely, de tényleg úgy látom most már, hogy a haraggal és dühvel csak saját magamat büntetem. Értékes „életidőt” veszítek vele. Ha a szeretetet nem is veszem számításba, csak szigorúan önző matematikai számítással a saját érdekeimet nézem, akkor is negatív lesz a végeredmény. Pedig ott van a szeretet. Ami miatt mindig vissza tudtunk a legmélyebb gödörből is evickélni. Az egymás iránti tisztelet és szeretet amit adunk és kapunk sokkal többet nyom ebben a mérlegben, ami mindig pozitívban tartja még ebben a kíméletlen számító stratégiában is a végeredményt.
Így akárhogy csűröm-csavarom, a vége csak az, hogy a szeretet lesz az, ami az egész élet sava-borsát adja. Minden más csak mellékkörülmény.
Ha megint rátekintek a vonalamra, és megnézem, hogy a „J” betűsökből mennyit töltöttünk csak kettesben, az csak 4 betű. Aztán megjelentettek ti az életemben. Gyerek voltam még, és nem tudtam hova tenni Jutka növekvő pocakját. Kicsit olyan érzés volt, mintha kistestvéreket kaptam volna. Az apaság érzése sokkal lassabban és később telített csak el. Talán még mindig nem érzem igazi felnőttnek magam, aki az apaság felelősségét mélyen átérzi. Csak a szeretetet. A fejlődő emberpalánták kiteljesedéséhez egy kicsit hozzátehettem, már az büszkeséggel tölt el. És ez az érzés viszont nagyon erős. Hogy bármit megteszek és bármikor ott vagyok, ha szükségük van rám. A velük töltött idő az életem teljességéhez nélkülözhetetlen.
Soltvadkerten ugyanaz a jól ismert sértődött harag fogott el, amivel „jól megbüntettem” mindenkit. De főleg magamat. Nagyon megbántam és nagyon rossz érzés, hogy nem láthatlak benneteket. És nagyon sajnálok minden így elvesztegetett időt az életemből. Sokkal jobb, amikor együtt sétálunk, fagyizunk, ti okos dolgokról beszélgettek én meg veletek lehetek…