Az itt töltött időnk, amit mi életnek hívunk, egy határozottan deklarálható, pontosan meghatározható fizikai mennyiség. Másodperc pontossággal leírható, hogy eddig mennyit töltöttem itt a Földön és ugyanilyen megkérdőjelezhetetlen lesz a teljes időtartam az életemnek a végén. Az időskálán mért két pont közötti egységekből gazdálkodhatunk. Mindenki. Minden ember életében csak két nap van, ami nem 24 órából áll: a születésünk és a halálunk napja.
Hogy mivel töltjük ki ezt az időt a saját döntésünkön múlik a legtöbb esetben. Az emberek 90 százaléka azonban arra van kényszerítve, hogy életidejének jelentős részét értékesítse. Munkát kell végeznie ahhoz, hogy enni, lakni tudjon. A nyugati társadalmakban az erős munkavállalói érdekérvényesítés mára komoly feltételeket szabott a foglalkoztatásnak. A heti 40 órás munkaidő, a betegjogok, a fizetett szabadság, a fizetett ünnepnapok össze sem mérhetőek a korai kapitalizmusban kizsákmányolt munkások életkörülményeivel.
De maradjunk a 40 óránál. A heti 168 órából megmarad 128. Ebből átalszunk 7 x 8-at, így is marad 72 óra hetente. Ebből gazdálkodhat egy bérből élő. Ez majdnem a duplája a munkában töltött időnek. Ezt tölthetjük meg ÉLET-nek nevezett tartalommal.
Ezt szabadidő néven deklarálják. Ha meg tudsz élni 8 órás munkából, ennyi szabadságot nyújt a társadalom. Ezt az időtartamot az embertelen humán erőforrás munkaerő-rekreációnak nevezi. Azaz ezt az időt arra kapod, hogy újraépítsd a munkavállalói képességedet, hogy másnap 100 százalékot tudjál teljesíteni a munkáltatód számára. Ennek felhasználásáról dönthetsz saját hatáskörben. Ki tanítja meg az ideszületetteket erre? Hogy hozza meg ezt döntést? Ezt nem hoztuk magunkkal evolúciós beidegződésekkel. Ezt a döntést csak tanulással és a látott minták ismétlésével tudjuk meghozni. Ha tanulás, akkor pedig a gyermekévek említése nem megkerülhető. A gyermeki kíváncsiság egy olyan szóösszetétel, ami pontosan kifejezi a fejlődő tudat vákumszerűen mindent beszippantó erejét. A gyermek egy golyóval vagy egy virággal képes órákig játszani. Megfigyel, elképzel, megszemélyesít és élvezettel próbálgatja a többi kapott szervével együtt az agyának képességeit is. Miután megismerte a kert növényeit, leküzdhetetlen vágyat érez, hogy megtudja mi van a kerítésen túl. Aztán azon túl. Hova tűnik el ez a vágy? Miért vész el a kíváncsiság? Mikor jön el az a pillanat, amikor az unalom fogalma felsejlik? Az unatkozik ige bizonyos kor alatt teljesen értelmetlen.
Miért is jutott ez eszembe?
Négy napos ünnep előtt egyeztettem egy elvégzendő gépfelújításról. Az ott dolgozókkal kellett egyeztetnem az elérhetőségről, mikor tudom elhozni illetve visszavinni. Mint kiderült a feltornyosult megrendelések miatt hétvégi műszakot is kellett vállalni. És ezt kommentálta egy dolgozó: „Nem is baj, úgyis csak a kefét rágnám otthon!”
Miután rádöbbentem, hogy ezt nem viccnek szánta, kezdtek e poszt gondolatai megfogalmazódni.
A jóléti társadalomban, az internet teljes tudásbázisa mellett, gyönyörű tavaszi napsütésben egy egészséges, fiatal ember nem tudja mit kezdjen négy nap szabadidővel?!
Hogyan lehetne megtanítani az embereket arra, hogy kiélvezhessék azt a csodát, amit ajándékba kaptak? Egy egészséges testet, amivel bárhova elmehet, egy hibátlan szemet, amivel ezt a millió virágot láthatja, a fület a madárcsicsergés befogadására. Hogy kap ajándékba teli hassal olyan lehetőséget, amit a világtörténelem generációinak tizede sem kapott meg. Vagy akár a világ összes könyve elérhető egy mozdulattal.
Valahol az elején ronthatjuk el ezt a dolgot. Most amíg itt futkározik előttem ez a kis teremtmény és hatalmas szemekkel csodálkozik a világra. Csak most ne rontsuk el hogy a neki adatott életidő minden percét ilyen lelkesedéssel kiélvezhesse…